Görögbe fogadva

Nia Vardalos nem jó színésznő. Nia Vardalos jó görög. És mint ilyen, úgy tűnik, időről-időre késztetést érez arra, hogy szeretett óhazáját vagy legalább annak hagyományait minél több mozinézőnek megmutassa. Próbálta már ezt megtenni a legalapvetőbb sztereotípiákra építve – gondoljunk csak a Bazi nagy görög lagziban a bajszos nőkre, a báránysültre vagy az Uzóra – és megpróbálta most is, bár talán félve attól, hogy a görögökre gondolva mindenkinek a Vindex fog eszébe jutni, komolyabban, a kultúrára és a történelmi gyökerekre építve. Persze, ettől még a Görögbe fogadva vígjáték, van benne minden, ami ilyenkor kell, szóvicc, helyzetkomikum, romantika és így tovább. Sőt, van benne – és talán ez a legnagyobb erénye – egy csuda nagy fricska „Az amerikai tursitának”, aki persze később feloldozást nyer a csípős tollú forgatókönyvíró által ráhúzott negatívumok alól.

Ismét tanulhatunk – mondtam már, hogy Miss Vardalos jó görög? – néhány görög szót, ha egy kevéskét tudnunk angolul, akkor arra is fényt deríthetünk, hogy mi olyan vicces abban a görög névben, hogy Poupi Kakas, és nem mellesleg az is kiderül, hogy egy jókor eljárt szirtaki mindenre gyógyír lehet.

A maga kategóriájában átlagos mozi a Görögbe fogadva, mind a rendező Donald Petrie egyik talán legüdébb romkomja , a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt?, mind Nia Vardalos korábbi görögös filmje, a már említett Bazi nagy görög lagzi köröket ver rá. Mindazonáltal az Amerikában született görög lány visszatelepül Görögországba, hogy aztán később amerikaiaknak meséljen a Hellén kultúráról több ezer éves romok közt negyven fokban alaptörténetű mozi nem olyan rossz, mint azt a sok fanyalgó és a Mamma mia!-ra erősen hajazó grafikai plágium ténye a plakát kapcsán sejtetheti.

Ahogy már írtam, minden benne van, aminek lennie kell, csak annak egy része – Pély Barna után szabadon – nem jön át. De ettől még egy laza másfél órás mozizást, ha másért nem, hát a zenéért és a ködös őszben lélekemelően ható napfényért feltételnül megér.

A csúf igazság

...éééés huppan az önsegélyező könyv a szemetes alján! Ismerős kép? Igen, igen, egy bizonyos Miss B.Jonesnál láttunk ilyet legutóbb, mikor éppen önnön emancipálódásának útjára lépett, lerázva magáról a Daniel Cleaver által ejtett sebek maradványait. Itt vannak hát újra az erőnyerő irományokkal teli kötetek, ám ezúttal köszönhetően Mike Chadwaynek (Gerard Butler) máglyán égnek ronggyá, miközben ez a Mike fickó sátáni kacajjal nyugtázza a pusztulásukat és üvölti világgá élő adásban, hogy a férfiaknak csakis egyetlen dolog kell: a szex!

Pechjére vagy tán szerencséjére egy rosszkor a távirányítón elhelyezett macskamancsnak hála egy finoman szólva is merev és öntudattal telt televíziós producer szem- és fültanúja lesz eme kinyilatkozatásnak, melyet hamarosan egy ország-világ hallattára lejátszott szócsata követ. De mert vígjátéki sablonok márpedig vannak, törvényszerű , hogy a beszélgetés két főszereplője másnap reggel a karót nyelt öntudatgombóc producernő munkahelyén egy íróasztal mellett találja magát, mégpedig egy olyan szintén tipikus komédiaelemben, melyben Abby (Katherine Heigl) van felül....

A feszültség természetesen a tetőfokára hág, miután kettejüknek főnök-beosztott viszonyban kell megállniuk a helyüket, ahol pedig feszültség van, ott energiák szabadulnak fel, amik előbb vagy utóbb – borítékolható módon – visszahatnak a két főszereplő (magán)életére is.

Alaphelyzetek, történet és karakterek szempontjából vajmi kevés újdonságot hoz A csúf igazság, viszont a párbeszédek szellemességi fokmérőjén messze túlszalad a maximumon. Miss Heigl esetlenségéért én kérek elnézést mindazoktól, akiket valaha arra fogok buzdítani, hogy Gerard Butler negyven percnyi sziporkája miatt ki ne hagyják ezt a filmet.

Mea cupla. Irány a mozi!

P.S.: A lányok - úgy tűnik - tényleg a rosszfiúkat szeretik... ez lenne hát a csúf igazság?:)

Fülenincs nyúl

Szavamra mondom, ez a Til Schweiger tud valamit! 2005-ben csinált egy olyan vígjátékot, amiről képtelenség nem felsőfokban beszélni (Mezítlábas szerelem), később jött pár csihipuhi, néhány idétlenkedős film, aztán 2007-ben a mozivászonra álmodta a Fülenincs nyulat, amivel noha a Mezítlábas szerelemhez képest nagyon újat aligha mondott, elérte, hogy a mozija rekord bevételeket produkálva a legnézettebb német filmek közé lépjen.

Pedig a fületlen plüss nyúlról a címét kapó mosolyfakasztó majd’ két óra valóban több ízében emlékeztet a nagy elődre, az alaphelyzet sem áll tőle távol, és mégis tud újat hozni, legfőképpen humorával, mókás alaphelyzeteivel és a tündéri gyerekszereplőivel – köztük Schweiger négy csemetéjével .

Szükségtelen ezt hosszasan ecsetelni, egyszerűen – hopp, egy közhely, de vállalom – látni kell! Számomra az idei DVD-megjelenések közül az eddigi legnagyobb és legkellemesebb meglepetés.

Németországban decemberben kerül a mozikba a film második része, Zweiohrküken címmel, bizakadom, hogy arra már nem kell majd két évet várnunk, hogy idehaza is láthassuk. Ajánlom még a film hivatalos honlapját – németül -, a http://wwws.warnerbros.de/keinohrhasen/ címen, ahol a németül nem értők számára is akad bőven csemege.

Ezt a filmet vétek volna kihagyni!  

Hamis a baba avagy in memoriam Bujtor István

Még szombaton az m1 ismét leadta a Hamis a babát, amit nem tudtam nem megnézi. Hiába a polcon az Ötvös Csöpi Gyüjtemény, egyszerűen ott is látnom kellett. Ez volt az első Bujtor-film, amit megnéztem, mióta a Művész úr itthagyott minket. Másnap született a lentebb olvasható írás:

Amikor gyerekfejjel kanyargós sorokat álltunk végig a mozipénztárnál már jóval a nyitás előtt, csakhogy aztán az esti előadáson láthassuk, ahogy a Bujtor István hangján megszólaló Piedone csattanós pofonokat oszt a gazfickóknak, akkor talán még maga Bujtor István sem gondolta, hogy pár évvel később már az általa kiosztott pofonoktól hangos filmekért fogja egy ország ugyanúgy kiállni a sorokat a mozijegyekért.

Aztán – egy interjúban mesélte el a történetet – lehetőséget kapott egy találkozásra Bud Spencerrel, ahol a „példakép” arra buzdította, csináljon hasonló filmket, hiszen olyan egyszerű a recept: pofonok, amik után azonnal felpattan a delikvens, jó beszólások, jó sztori és egy gyerek. Bujtor István megfogadta a tanácsot. Így született meg 1980-ban a Pogány Madonna, 1982-ben a Csak semmi pánik, 1985-ben az Elvarázsolt dollár, és végül 1991-ben a Hamis a baba. És Bud Spencernek igaza lett, a recept bevált. Az Ötvös Csöpi filmek a vasfüggönyön innen megteremtették nekünk a mi hősünket, a mi pofozógépünket, a mi szuperhekusunkat, mindenki Csöpiét.

Sokan vádolták fanyalogva Bujtor Istvánt plágiummal. Pedig dehogy lopott ő bárkitől is. Csak megfogadott egy tanácsot és erre építve írt négy nagyszerű forgatókönyvet, melyket ő maga filmre is vitt, és noha az „alapkellékekben” ezek a filmek mutatnak némi hasonlóságot a nagy előd filmjeivel, ez a négy mozi mindigis sokkal inkább lesz a miénk, mint bármelyik Spencer –film. Mert ezek a filmek a mi Balatonunkon játsszódnak, - Bujtor István imádott Balatonján -, ami akkori kék-fehér Lada rendőrautóink üldözik bennük a bűnt és a mi matyóbabáinkat árulják bennük.

Az Ötvös Csöpi filmek igenis a mi filmjeink, nekünk egyediek, nekünk szólnak és bánja a fene, ha zörejes vagy képhibás a kép, ha nem HD minőségben lebegnek a vitorlák a szélben és ha nem térhatással szól bennük a sziréna.

Egyeltalán nem sárgábbak, egyeltalán nem savanyúbbak és igenis legyünk büszkék rá, hogy a mi filmjeink.

Köszönet értük.

Nyugodj békében, Nagy Fehér Hittérítő.

Koldusbottal Beverly Hillsben

Egy vadabb dvd-akcióban hajdanán azt éreztem, nem kellene nem megvenni ezt a filmet, noha már csak foszlányokban emlékeztem rá.(Vadabb akció = alig több, mint ezer egy film) Ennek már jóideje, de eddig még nem volt érkezésem megnézni a filmet, de ma valahogy kedvem szottyant kicsit felidézni, miről is szól egészen pontosan. Azt hiszem, régebben jobban szerethettem, mert ma annyira nem bűvölt el, de ennek ellenére mindenképpen jó, hogy polclakó lett. Kapjon egy halovány négyeskét, köszönjük meg neki a szép estét - jujj, nem szántam ennyire kín-rí(é)mesnek - aztán idővel nézzük meg újra. Bette Midler miatt feltétlenül!

Engedj be!

Csukafejes egy alábecsült, s így aztán mellőzött műfajba. És a megdöbbentő felismerés: igenis lehet szeretni egy olyan filmet, amiben éles fogak időről-időre nyakba vájnak. Önrevízió egy vámpír-szkeptikustól.

Tény, hogy ami egy magamfajta „zsánerszűznek” a megvilágosodás, az a vérrel átitatott horrorok kedvelőinek valószínűleg csúf arculcsapás, hiszen ha a műfaj meghatározását látva tengernyi vértócsákat fakasztó öldöklést vártak, komolyan csalódniuk kell. A John Ajvide Lindqvist az apa-fia kapcsolat tekintetében önéletrajzi ihletésű regényéből készült Engedj be! ugyanis csak részben horrorfilm, s még abból a fajtából is, ha szabad ezt mondani, a könnyedebb kategóriába tartozik.

A vámpírológia egyik legfontosabb tézisét a címében megidéző film, miszerint ne gyere be, hacsak nem hívnak, sokkal inkább egy bámulatosan megalkotott (szocio)dráma, két gyermek egymásratalálásának szerelmes regéje, melyet olyan, sokszor a szőnyeg alá söpört társadalmi kérdések felvállalása tesz elgondolkodtatóan hitelessé, mint például az iskolai erőszak vagy a gyerekek gyakorta a szülői szemek számára észrevétlen társas magánya.

A nyolcvanas évek elején Stockholm egyik külvárosában járunk egy olyan világban, ahol a hó és a dermesztő hideg az úr, s ahol a környezet ridegségét csak az alkohol nyújtotta belső melegség hivatott némileg – egyeseknél azonban teljes sikerrel - kompenzálni.

A skandináv minimalista rendszeretet által kínosan egyhangúra szabott, korántsem jómodúak által lakott lakónegyedbe egy idősebb férfival újonnan beköltöző Eli az egyetlen, akivel a felszínen csak csendes megfigyelőnek tűnő, ám a lelke mélyén a társai elnyomásától szenvedő és bosszúszomjas Oskar barátságot tud kötni. Noha érzi, hogy az új szomszéd lány valamiért más, mint egy átlagos kiskamasz, mégis közel engedi magához Elit, akit a már nemcsak sejtett, de a lány által nyilvánvalóvá tett különbözőségek és különcségek ellenére is feltételek nélkül elfogad. A kettőjük közt kialakuló ártatlan gyermeki szerelem, és a kölcsönös egymásrautaltság szülte szoros kötelék mérhetetlen erőt ad a fiúnak, hogy minden addig magába zárt , az iskolai megaláztatások következtében felgyülemlett félelmét és fájdalmát a felszínre hozva valami olyasmit tegyen, amire korábban csak revansra éhesen, elkeseredettségét egy fa törzsén kitöltve mert gondolni. A különös viszony azonban nem csak Oskar életében hoz gyökeres változást, hiszen a nem mindennapi kapcsolatnak köszönhetően Eli esélyt kap arra, hogy ha nem is teljes valójában és nem is örökre, de legalább egy kicsit (ember)gyerek lehessen. Mindeközben a környék hófödte nyugalmát különös gyilkosságsorozat zavarja meg ...

Az Engedj be! két magányos lélek meséje egy ijesztően rideg világban. Egy olyan történet, amiben a film alapjául szolgáló könyvhöz képest az író-forgatókönyvíró John Ajvide Lindqvist és a rendező Tomas Alfredson sokkal több hangsúlyt helyezett a drámaiságra és a szerelmi szálra, mint a lényegesen mélyebb problámákat feszegető és az eredeti műben nagyobb teret kapó pedofília kérdéskörére, vagy a számomra soha fel nem foghatóan mások által olyannyira rajongott vámpírok misztikus világára. Az arányok ilyen módon való eltolása, bár több ponton értetlenséggel párosuló hiányérzetet hagy a nézőben, elegendő lett ahhoz, hogy a horror műfaját kevésbé vagy egyeltalán nem kedvelők számára is könnyedén befogadhatóvá tegye a filmváltozatot, ugyanakkor – hallottam ilyen vélekedést-, esetenként csalódást okozzon a zsáner vérrel jobban átitatott alkotásait előnyben részesítőknek.

Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal utóbbi tábor képviselői kerültek kisebbségbe, ugyanis az Engedj be! ezen írás születésénék pillanatában az IMDb adatai szerint különböző kategóriákban 56 díjat nyert, köztük számos rangos nemzetközi filmfesztivál szobrait begyűjtve, s talán az elismeréseket csak az a tény árnyékolhatja be, hogy az Oscar-díjért nem szállhat versenybe a film,” köszönhetően” a jelölés körül zajlott huzavonának. Az adatbázis Top 250-es listáját böngészve az is hamar kiderül, hogy a hivatalos döntnökökön túl a közönség is töretlenül rajong Oskar és Eli történetéért, hiszen a már említett rangsorban a 210. helyen áll. Mindezek után tán nem meglepő, hogy az amerikai remake Matt Reeves (Cloverfield) rendezésében és többek közt Richard Jenkins (Égető bizonyíték, A látogató) főszereplésével már készül és az előzetes tervek szerint jövőre debütál a tengerentúli mozikban.

A műfaj óvatosan lépkedő felfedezőjeként azt kell mondjam, a hozzám hasonló kezdőknek is kitűnő választás az Engedj be!. Hiszen noha ott szerepel a címkék közt a horror megnevezés, nehéz lenne szó nélkül elmenni egy olyan film mellett, amelynek készítői nemhogy megalkották a hulló hó hangját, de olyan erővel ható vizuális varázslatot álmodtak a vászonra, amellyel a képzeletünket alaposan kijátszva szinte minden érzékszervünkre hatni tudnak. És ezen az élményen, bár határozott kísérletet tesznek rá, a nem kifejezetten jól sikerült CGI-macskák sem tudnak semmit rontani.

Mielőtt megnéztem volna ezt a filmet, a vámpír szó hallatán maximum egy szarkasztikus mosolyt tudtam előcsalni magamból és értetlenül nézni a műfaj rajongóira. Ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy horror-dráma sem transzformál szkeptikust szimpatizánssá. De valami talán elkezdődött, köszönhetően a csaknem tökéletes DVD-kiadáson megjelent Engedj be!-nek.

Halálos temetés

Halálos temetés. Kilencven perc,  aminek halálos tökéletességén az ember halálra röhögi magát. És ezzel a lényeget már el is mondtam  Frank Oz 2007-es fekete komédiájáról. Minden más csak halálosan unalmas, jelentéktelen adalék lenne. Felesleges elmesélni, hogy a szenzációsra sikerült szóviccek és a klasszikus vagy éppen egyedi félreértésekből adódó vígjátéki alaphelyzetek mindegyike halálosan pontosan csapja le a rekeszizmot megdolgoztató magaslabdákat, és azt sem kellene boncolgatni, hogy minden egyes szereplő hulla jó, legyen az a film felét pucéran végigjátsszó Alan Tudyk vagy a most  a megszokottól egy kicsit más karaktert alakító Peter Dinklage.

Halálosan felesleges megemlíteni, hogy a jövőre a mozikba kerülő amerikai remake, és ezt halálos bizonyossággal állíthatjuk, a nyomába sem fog érni az elődjének, hiába a neves szereplőgárda Martin Lawrence-szel vagy Chris Rockkal az élen.

Maradjunk az eredetinél és közben csak a koporsót figyeljük .... , mert mozog!