Frida

Régi adósságomat törlesztettem azzal, hogy végre megnéztem a Frida című filmet. Azokután, hogy annyi dícsérő szót hallottam róla, tán egy picit többet vártam, de tény, hogy sugárzik belőle az életöröm, és az Oscar-díjas zene valóban kimagaslóan remek. (ordas közhely ...)

Különös, mert egy film megnézése után most arról kellene mesélnem, hogy és a szereplők és a törénet és a nem tudom én mi, de ha Frida Kahlo neve szóbakerül, akkor még ezután a nagyon kellemes filmélmény után is inkább egy személyes szösszenet jut eszembe, ígyhát ezúttal rendhagyóvá formálom a blogbejegyzést, és amit nem szoktam, egy személyes élményt írok ide.

London, 2005 június vége. Éppen négy éve ilyenkor. Vasárnapi városnéző program Annával. Sétálunk át a St.Paul Katedrálistól a Millenium-hídon át a Tate Modern felé, aminek a homlokzatán hatalmas molino hírdeti Frida Kahlo kiállítását. Anna unszol, nézzük meg. Én vonakodom, fáradt vagyok és bevallom, nem is ismerem a festőnőt. Azért végül bemegyünk a Tate-be, jól el is keveredünk a sok emelet és félemelet között, de végül Frida Kahlo egyetlen festményét sem látjuk. Marad a megpihenő kávézás a kora esti Londonban, a Temze patrján, háttérben a molinoval...

Na, azóta szeretném látni a Frida című filmet, s most, hogy megtettem, a mozinak nagyon örülök az életvidámsága miatt, de a festményeket nem bánom, mert – bevallom nőisesen – nem tetszenek.

Hát, nekem ez Frida Kahlo és ezen az „élményen” a film sem tudott változtatni. Nekem ő már mindig a majdnem megnézett londoni tárlat marad.... (szép, kis kultúrlény, hm?:)