Tapas

Hagyjuk a rendet és legyen ez (is) egy rendetlen blogbejegyzés! (Ezért jó öncélúan blogolni) És ha már elhagytuk a rendet, akkor kezdjük el Ádámtól és Évától. Vagy inkább két úrtól, akik a figyelmembe ajánlották a Tapas című spanyol mozit, egymástól függetlenül.

Adok én a billentyűzetben forgó urak véleményére, de ahogy egy másik úr szokta volt mondani a saját filmes adatbázisa kapcsán, ha mostantól csak filmnézésről szólna az életem, akkor sem tudnám a már felhalmozott – több emberöltőnyi – filmet végignézni. Így aztán csínján bántam az ajánlattal, emlékezetembe véstem – ezúttal nem papírra – és a szerencsére bíztam, látom –e majd. Pedig szeretem a spanyol filmeket, nagyon is. De valahogy mostohasorra tűnt jutni szegény Tapas. Mindaddig, amíg az esti „nézzük végig, hol mi megy”-es távirányító-nyomkodós versenyben az m2-re nem keveredtem, ahol a mini-műsorújság figyelmeztetett, hamarosan kezdődik a film. S ha már így adódott, nyomtam egy Rec-et, legyen meg a Sors akarata.

Tény, attól, hogy felveszek, megveszek, megszerzek, megkapok egy filmet, még korántsem biztos, hogy meg is nézem. Hacsak a UPC-s HDD-n pihengető filmeket nézzük – ó, pardon, a két UPC-S HDD-n pihengető filmeket -, már akkor láthatjuk, ez valóban így van. Van ott még a május elején a magyar piacról kivonult ZoneEuropa-ról felvett jópár film, példának okáért.  Summa summarum, szegény Tapas sorsa is felettébb bizonytalan volt, másnapig. Akkor ugyanis, a „Miiiiit nééézzzek?” jegyében úgy döntöttem, nem keresgélek, nem töprengek, hanem nyomok egy play-t a Tapasra, aztán meglátjuk. Hát megláttuk! Jól megláttuk, ahogy az urak is jól meglátták, ezt bizony ajánlani kell nekem.

A tartalom alapján is vállaltam volna, mert kifejezetten szeretem az olyan – főleg spanyol – mozikat, amikben effektíve semmi egetrengető nem történik, „csak” bepillanthatunk néhány ember életébe. A Tapas is ilyen film, öt szálon futva mesél öt történetet, melyek rendre keresztezik egymást, olykor csak éppenhogy, olykor látványosabban.

„Húzóra” végignéztem, imádtam, pedig tényleg semmi különös, olyan, mint te, mint én, mint mi. Talán pont ezért tudjuk annyira szeretni.Meg/átélhető, hibátaln, tökéletes. Már ma újranézném.

A címet csak utólag, a Wikipedia segítségével fejtettem meg, csillagos ötös érte az alkotóknak, talán az egyik legtalálóbb filmcím, amivel valaha találkoztam. És sokkal jobb, hogy előre nem tudtam, mit jelent. Jobb volt a filmet ismervén megtudni.

Urak, nincs itt bősz kritizálgatás, köszönöm mindkettőtöknek, és kérek szépen még sok ilyen nagyszerű ajánlást!

Frida

Régi adósságomat törlesztettem azzal, hogy végre megnéztem a Frida című filmet. Azokután, hogy annyi dícsérő szót hallottam róla, tán egy picit többet vártam, de tény, hogy sugárzik belőle az életöröm, és az Oscar-díjas zene valóban kimagaslóan remek. (ordas közhely ...)

Különös, mert egy film megnézése után most arról kellene mesélnem, hogy és a szereplők és a törénet és a nem tudom én mi, de ha Frida Kahlo neve szóbakerül, akkor még ezután a nagyon kellemes filmélmény után is inkább egy személyes szösszenet jut eszembe, ígyhát ezúttal rendhagyóvá formálom a blogbejegyzést, és amit nem szoktam, egy személyes élményt írok ide.

London, 2005 június vége. Éppen négy éve ilyenkor. Vasárnapi városnéző program Annával. Sétálunk át a St.Paul Katedrálistól a Millenium-hídon át a Tate Modern felé, aminek a homlokzatán hatalmas molino hírdeti Frida Kahlo kiállítását. Anna unszol, nézzük meg. Én vonakodom, fáradt vagyok és bevallom, nem is ismerem a festőnőt. Azért végül bemegyünk a Tate-be, jól el is keveredünk a sok emelet és félemelet között, de végül Frida Kahlo egyetlen festményét sem látjuk. Marad a megpihenő kávézás a kora esti Londonban, a Temze patrján, háttérben a molinoval...

Na, azóta szeretném látni a Frida című filmet, s most, hogy megtettem, a mozinak nagyon örülök az életvidámsága miatt, de a festményeket nem bánom, mert – bevallom nőisesen – nem tetszenek.

Hát, nekem ez Frida Kahlo és ezen az „élményen” a film sem tudott változtatni. Nekem ő már mindig a majdnem megnézett londoni tárlat marad.... (szép, kis kultúrlény, hm?:)

Utolsó látogatás

Csakmert brit, kosztümös és gyönyörű helyeken játszódik, még nem szükségszerűen jó. Sőt ...

De nézzük egy kicsit részletesebben. Kezdjük a tartalommal: Egy tiltott szerelem és az ártatlanság elvesztése a II. világháború előtti Angliában. 1925, Oxford. A jóképű Charles Ryder összebarátkozik a lángoló és nagyvilági életet élő Sebastian Flyte-tal, Lord és Lady Marchmain fiával, aki meghívja a fiatalembert lenyűgöző családi kastélyukba, Brideshead-be. Új környezete elvarázsolja, Sebastian gyönyörű húga, Julia pedig elcsavarja fejét; de miközben érzelmileg egyre jobban kötődik a testvérpárhoz, Charles szembetalálja magát a család legerősebb összetartó erejével, a mély és rendíthetetlen katolikus hittel.

Ez az a tartalomleírás, aminek - természetesen erre csak a film megnézése után jön rá az ember - nem sok köze van magához a filmhez. A testvérpárhoz való vonzalom ebben a pár sorban alig kap nyomatékot, noha ez /lenne/ a mozi lényege, míg a család ereje túlhangsúlyozott /ezt teszi a némileg megtévesztő moziplakát is/, ugyanis noha kellene, hogy érezhető legyen a filmben, még a nagyszerű Emma Thompson hatására sem elég nyomatékos ez a történetszál.

Nekem ez az egész mozi némileg elnagyolt, kaotikus és súlytalan, és ezen, ahogy fenetbb írtam, még az erős operatőri munka és az ékes brit angol sem tudott sokat javítani. 

Sosem hittem volna, hogy egy brit mozira ezt mondom, de - mély levegő... - : egynek jó volt. 

P.S.:Talán meg kellene próbálkoznom a regény korábbi, 1981-es feldolgozásával, ami egy 11-részes tv-sorozat volt, Jeremy Ironsszal a főszerepben. Talán ....

Nem kellesz eléggé

Amikor a Bridget Jones naplója című könyv és film megérkezett Magyarországra, hozzávetőlegesen akkortájt kezdtek – természetesen a mozi hatására- népszerűek lenni az ún. önsegélyező könyvek. Ekkortájt lett nagy divat a Mars és Vénusz sorozat darabjait olvasni idehaza is és ekkortájt tanulta meg asszonyok, lányok sokasága az”a férfiak olyanok, mint a gumiszalag” vagy „ a férfiak viselkedése az ősemberre vezethető vissza” nevezetű alapelveket. Az efféle self-help könyvekből világszerte nők milliói hitték megtudni a sikeresen működő párkapcsolat receptjét.

S hogy miért e hosszas bevezető? Nos, mert a Nem kellesz eléggé című film éppen egy efféle önsegélyező könyv filmes adaptációja, és mint ilyen, egyedülálló alkotás. A könyv – s így a film is – a Szex és New York című sikersorozat egyik epizódjának párkapcsolat-elemző diskurzusának kulcsmondatát vette kölcsön címéül: Nem kellesz eléggé.

Nem tisztem pálcát törni a self-help műfaja felett, főként, hogy magam is olvastam ilyen könyvet, de azt viszont bátran állíthatom, ez a zsáner nem egy filmes zsáner, maradjon meg inkább a nyomtatott verziónál!

Az önsegélyező könyvekben általában adva vagyon egy tézis – többnyire egy hibás viselkedésminta -, majd egy példa – igaz, valós, tényleg megtörtént, hát persze, aha – s aztán ennek hosszas elemzése, s végül a „hogy csináld, hogy jól csináld” konkluziója. Ez írott formában még szórakoztató is lehet, de a mozivásznon egyszerűen kiábrándító. Mást sem látni a két órás játékidőből egy órában, minthogy a nők mennyi szerencsétlen dolgot képesek tenni, hinni, mondani, beleképzelni adott helyzetekbe és ezáltal hogyan képesek magukat a porig alázni a férfiak előtt, telefonhívásért vagy éppenséggel házasságért könyörögve, ellentmondást nem tűrő alternatívákat adva a hímtársadalomnak és ezzel önamgukat a magányba taszítva. Írva is borzalmas, nemhogy nézve.

Végül aztán egy óra után azért erőt vesz magán a vígjátékká gyúrt segélykönyv és elkezd egészen kellemes mederben folyni  a történet, elmaradoznak a nőkből komplett hülyét csináló cselekedetek, s a mozi egészen az alsó középkategóriás romkomok színtjére küzdi fel magát. Csakhogy akkor már mindegy, mert addig már éppen minimum háromszor akaruk otthagyni az egészet és már azt a kevés jópofaságot sem tudjuk értékelni benne, amit pedig lehetne.

Lelkibajokra olvassunk self-helpet, hívjuk fel egy barátunkat vagy keressünk fel egy szakembert. Szórakozás gyanánt pedig nézzük igazi vígjátékot. Ehelyett.

Baráti kör

Megint ajánlásra. Egyébként talán az életben nem bukkanok rá erre a filmre, noha anno néztem Colin Firth filmográfiáját az imdb-n és akkor érdekesnek tűnt ez a film, de aztán a feledés homályába merült a törekvés, hogy megszerezzem.

A Baráti kör három lány története, akik egy szürke ír kisvárosból a fővárosba egyetemre kerülve fedezik fel a világot és természetesen a fiúkat, a 20. század derekának katolikus Írországában. Ez így ebben a formában sem sok, nemde? Valóban, sablonosnak tűnhet a leírás, de ezt a sablont azonnal feledteti, ha megnézzük a filmet, ami Minnie Driver egyik első nagy alakítása, aminek talán kis túlzással a hírnevét is köszönheti  és amiben ugyanő olyan mérhetetlen bájjal és kedvességgel játssza el Benny szerepét, hogy egyszerűn öröm nézni a filmet!  Olyan sok kedvesség és ártatlan naivság sugárzik belőle, hogy neki – és Kisfalvy Krisztina remek szinkronjának  - köszönhetően az egész film egy kedves derű-film lett.

Talán mindezt alátámasztja a Benny szájából az oly’ nagyon vágyott első csók után elhangzó mondat: „Ó kedves, azt hiszem, ezzel még sok bajunk lesz.”

Nem tudok jobb szót: egyszerűen bájos és kihagyhatatlan!

 

Nők

A gyönyörű, okos és sikeres Mary Haines boldognak tűnő házassága veszélybe kerül, amikor a Saks Áruház parfümrészlegén dolgozó Crystal Allen kiveti hálóját Mary férjére. A kényes szituáció természetesen a legfőbb téma lesz Mary ravaszdi barátnői és anyja körében. Minden erejükkel próbálnak segíteni, de az események odáig fajulnak, hogy végül kénytelenek megkérdőjelezni egymás iránti barátságukat és eddig kifogástalannak érzett romantikus kapcsolataikat is. A Feleség csatája a Másik Nő ellen időtlen és elbűvölően szellemes szórakozás, szigorúan csak hölgyeknek.

/A tartalomleírás forrása : www.xpress.hu/

Mi NŐK.  
Csacsogunk, telefonálunk, szervezkedünk, rendezkedünk, kéjes örömmel vásárolgatunk, titkos-misztikus módon eltűnünk a szépészetek ajtajai mögött, ahol valami olyat élünk át nőtársainkkal, amit a férfiak sosem fognak megérteni, megfejthetetlen örökbarátságokat kötünk, erős szolidarítással összezárunk, ha egy társunkat egy pasi részéről sérelem éri, sajnálkozunk, együttérzünk, támogatunk, kibeszéljük, megbeszéljük, átbeszéljük. Hát ezek vagyunk. Vagy valami ilyesmi. És ezek Diane English filmjének hősnői is. Karrieristán, feleségesen, anyásan, szabadon: nők.

A Nők nőfilm. Nem csajfilm, mert annál azért mélyebbre utazik a női lélek titkainak megfejtésében. Ide már kevés Miss Bradshaw lelkivilága, ez egy kicst nagyon más. Igen, tipikus, igen – mea culpa- effélék vagyunk, biz’.

A Nők női szemmel sem kimagaslóan jó film, de van benne valami, amitől mégis sokkal szerethetőbb az elődeinél. A realistább döntések a válaszutakon, a valósághűbb karakterek – mégha nekünk, hétköznapi lényeknek/lányoknak messze is van New York gazdagabbik vége és nem csak földrajzi értelemben -, és az életszerűbb párbeszédek helyezik George Cukor 1939-es azonos című filmjének 21.századi remakejét a korábbi „csak csajoknak” cimkéjű mozik elé, igaz, csak egy kicsivel.

Kategóriájában nagyon jó, úgy nagy általánosságban átlagos.

És uraim ... valóban, csak saját felelősségre.:)

A párizsi diáklány

Amikor hosszú idő után végre beszereztem az A párizsi diáklány című filmet, azt gondoltam, valami csodálatos kincsnek lettem a birtokosa. Valahogy olyan élményekre emlékeztem a fim kapcsán, amik legalább annyira hatalmasak voltak, mint a Házibuli két része kapcsán szerzett élmények. 

Ráaádsul ezt a filmet egyébkéntis a Házibuli harmadik részeként tartotta számon a nagyérdemű - tán máig is -, holott különálló mozival van dolgunk, mégha az alkotógárda (rendező, forgatókyönvíró, zeneszerző, főszereplő) ugyanaz is, és mégha néhény a La Boumban bevált "elem" át is került a párizsi tanárnőről szóló történetbe. (telefonálások, a hosszabbító, az írósaztal, a szobabelső). Igen, kétségkívül olyan ez a film, mintha elképzelték volna, mi történhetett Vic Berettonnal 10 évvel később. Csak van itt egy kisnagy bibi. Míg a Házibuli mindkét részében Sophie Marceau mellett nagyszerű fő- és mellékszereplők játszottak, addig ezt a filmet szinte egymaga kellene, hogy sikerre vigye, ami egy ennyire szimpla történettel és két ekkora "előddel" nem sikerülhet.

Önmagában kellemes filmecske - a kicsinyítőképző nem véletlen! -, de ha viszonyítgatásokba kezdünk - és higgyük el, fogunk...-, akkor felejtős. Talán ma, talán 22 évvel a Házibuli után érdekes lenne minél több eredeti szereplővel egy La Boum 3, avagy mi lett Vic Berettonból? Igen, egy ilyen mozira tényleg kiváncsi lennék. És akkor végépp felejteném a diáklány-tanárnőt.

Genova

Fogjam rövidre! Kézikamerás felvételek és állókamerás felvételek, utószinkron nincs, fényviszonyok, ahogy vannak, kvázi majdnem dogma. De annak gyenge lenne, mozifilmnek meg aztán végképp. A sztori semmilyen, nem tart sehonnan sehová, egy szó, mint száz, ez nagyon nem az én mozim, magvas írás meg aztán végképp nem megy róla. 

Ha ne adj' isten olvasod, Tomio, ne haragudj! 

Shakespeare újra-Sok hűhó semmiért

Nos, kezdjük a "hagyományos" módon : köszönöm, Dávid! Ismét "felültem" ugyanis egy ajánlónak, amit nem bántam meg. Nincs ugyan felsőfok és "hogy ez mekkora film", de kellemes kikapcsolódás volt a BBC 4 részes Shakepeare újragondolásainak talán legnépszerűbb darabja.

Kenneth Branagh 1993-as mozija után minden olyan feldolgozás, ami ezt a művet kísérli meg új köntösbe bújtatni, hamvába holt ötlet. Ez tény. De ettől még különálló tévéfilmként egész kellemes dolog lehet egy ilyen alkotás. Ez is az volt, de sokkal több nem. Rendre eszeme jutottak a nagy előd dialógusai és szereplői, és ugyanilyen gyakorisággal állapítottam meg, hogy az mennyivel jobb.

A Duna Tv még egy darabot adott le a sorozatból, A makrancos hölgy BBC-s verzióját, amit azóta angolul is sikerült beszereznem. Kiváncsian várom, noha ott is volt már nagy előd,  bár az talán ennyire mély nyomott nem hagyott. 

Let's see, shall we?

Csajok háborúja

Azon gondolkodom, két olyan színésznő, akik korábban már bizonyították, hogy ennél sokkal többre képesek, mit keres egy ilyen rettenetesen egyszerű, klisé-halmaz vígjátékszerűségben?

Rááldoztam az életemból 85 percet - a film hossza, azt hiszem, sokat elmond -, azt nem mondom, hogy megbántam, de mégegyszer az életbe nem nézném meg és másokat sem ösztönöznék erre. Ami ebben a moziban benne van, azt már mind láttuk valahol. Ha máshol nem, hát a Rózsák háborújában és a Barátnők című filmekben. 

Felejtős.