Szerelem a kémcsőben

Rövid leszek. Ne nézd meg, mert nem jó. 

Pincérlány, édesen is csípős

Egy film, ami új értelmet ad annak a szónak, hogy pite.  Egy film, amiben sok-sok rossz történik és amire mégsem lehet mást mondani, mint azt, hogy aranyos. Ez egy aranyos pités film, s ha most én lennék a mozi főszereplője, Jenna, akkor azt  mondanám ez a "ma ezt a filmet ajánlom neked estére pite" -film. Nem értesz, ugye? Nem baj, nézd meg, szeretni fogod. Aztén majd azon fogsz gondolkodni, miért szeretsz egy olyan filmet, amiben zsarnokság, megcsalás, és enyhe fokban munkahelyi terror van. De gyorsan rá fogsz jönni, minden a pite miatt van... Na, megnézed?

Egyedül nem megy - - - másodszor

(A jegyzet a korábbi némileg átírt verziója, miután ma megint megnéztem a filmet.)

Azt kell mondjam, akitől ez a film a magyar címét kapta, nagyon jól tette, hogy Sándor Pál 1980-as Ripacsok című filmjének méltán híres dalára utalva választotta ki azt. Amiről az a dal szól, arról szól ez a film. Ilyen egyszerű. De továbbmegyek, a német cím : Zusammen ist man weniger allein- ami konyhanémetem szerint annyit tesz, együtt az ember kevésbé van egyedül, majdhogynem méginkább illik Claude Berri filmjéhez.

A történet ugyanis három fiatalról szól, akik a mai világ oly’ „divatos” életformáját, a társas magányt élik meg nap, mint nap. Van munkahelyük, vannak emberi kapcsolataik, csak EMBERI kapcsolataik nincsenek.

Camille – Audrey Tautou - , takarításból él, családjával megromlott a viszonya, tulajdonképpen csak telnek körülötte a napok, érzelmek, szeretet és törődés nélkül.

Franck, a szakács – Guillaume Canet – heti egy szabadnappal, reggeltől estig dolgozik, egyszem pihenőnapján pedig beteg nagyanyját látogatja meg a kórházban, majd a szociális otthonban. Magánéletre, szeretetre, törődést adni vagy kapni nincs sem ideje, sem ereje. A „szerelem” számára egy-egy gyors numera, csakhogy túllegyen rajta.

Philibert, a nemesi származású gyerekkorában mélységesen elnyomott fiatal fiú a lelke mélyén színpadi szerepekről, népszerűségről álmodik, de beszédhibája és a szerető, támogató barátok hiánya arra ítéltetik, hogy álmát fojtsa el magában olyan mélyre, amennyire csak bírja.

S hogy a mérhetetlen magányon túl mi köti össze ezt a három embert? Nos, mindhárman ugyanabban a párizsi bérházban élnek, ráadásul a két fiú közös lakásban is, bár ez semmit nem változtat a korábban elmondottakon, miszerint egyikük életében sincs senki, aki törődne velük vagy akivel törődhetnének. Mi hát a legkézenfekvőbb megoldás? Egymásban megtalálni azt, amit másban eddig nem sikerült. Így kezdődik el a három fiatal közös élete, az a közös élet, amiből egyértelműen kiderül számukra, hogy valóban : együtt az ember kevésbé van egyedül.

Ha az édesbús hangulatú filmből áradó szeretetetteljes melegséghez méltó mozi-érzést szeretnénk kapni a történettől, nosza kapjunk elő egy meleg takarót, kuckózzuk be magunkat egy csésze forró teával a tévé elé és engedjük meg az Egyedül nem megynek, hogy megmelengesse kicsit a szívünket.

Meg fogja tenni. Ebben a moziban nem fogunk csalódni.

Szerelem második látásra - Last chance Harvey

'I'm more comfortable being disappointed.I think I'm angry with you for taking that away.'

Láttam ma egy filmet. Volt benne egy nő, egy bizonyos Kate Walker és volt benne egy férfi, egy bizonyos Harvey Shine. 

Kate Walker élete meglehetősen egyhangúan zajlott.Óránkénti rendszerességgel megcsörrent a telefonja, melyen egyedülálló édesanyja még látszólag sem fontos ügyekkel zaklatta, miközben  lánya a londoni Heathrow repülőtéren éppen érkező, s mint ilyen, többnyire elcsigázott és ingerült utasokat próbált rávenni egy kérdőív kitöltésére. 

Harvey Shine a lánya esküvőjére érkezett Londonba, s ez a tény éppen kártyavárként ráomló életének mélypontjaként nehezedett rá, így ahol örömapaként kellett volna megjelennie, csak egy szerencsétlen nyomorúság-apaként tudott hellyel-közzel helytállni.

Kate és Harvey útjai, már ahogy az a mesékben lenni szokott, egy majdnem kitöltött kérdőív után ismét keresztezik egymást, de ekkor már szóba is elegyednek egymással, s ha már így alakult, átbeszélik, áttáncolják és átsétálják a film hátralévő részét, hogy aztán soványka másfél óra után mindazok, akik az ő meséjüket nézték, olyan kedves mosollyal az arcukon álljanak fel a vetítőtermek recsegő-ropogó székeiből vagy  a pihe-puha otthoni fotelból, mint amilyen mosoly ennek a bizonyos Kate Walkernek az arcáról visszasimogat a lelkünkre, míg vele vagyunk.

Hogy ebben a filmben egyébként színészek játszottak és a hölgyet Emma Thompsonnak, az urat pedig Dustin Hoffmannak hívták? Nem, nem hiszem. Én csak két végtelenül kedves jutalomjátszót láttam a vásznon. A név pedig innetől kezdve igazán mellékes....

Mambo Italiano

.... Amikor a Bazi nagy görög lagzi találkozik a fiúkkal a klubból....

Senkit ne tévesszen meg a kevésbé igényes dvd-kiadás és a tény, hogy a filmet mostanában csak kisebb kábeles csatornákon reklámokkal összeszabdalva lehet megnézni. Hatalmas poénokkal teli, nagyon ötletes vígjáték az olaszokkal kapcsolatos sztereotípiák sorával arról, hogy mi történik egy mélyen hívő olasz családban, ha kiderül az egyszem fiúról, hogy sosem fog megnősülni....

Vicces, tanulságos és nagyon hiteles.

Sorsfordítók - Piedras

Emlegetem mostanában azokat a bizonyos élettörténeteket elmesélő filmeket. Először volt a Tapas, aztán a Szex lecke s aztán a Sorsfordítók. Talán fura módon a tetszési index is pontosan ebben a sorrendben állítható fel.

A Sorsfordítók azt hiszem, egy hangyányit komolyabb mozi a "dobogósoknál", talán nem olyan könnyed, talán nem engedi el tőlünk csak úgy a szereplőket, ők mélyebb nyomot hagynak s ez annak köszönhető, hogy az ő életük sokkal nagyobb változáson megy keresztül a szemünk láttára. Nemigen tudom ezt jobban megmagyarázni, a Sorsfordítók történetében valóban sorsok fordulnak. Jobbra.

A tartalom a port.hu-ról:

"Életünkben előbb a nagyobb köveket rakjuk fel, a szerelem, barátság, család és karrier nehéz köveit. Majd apró igényeinket, a kis réseket kisebb kövekkel tömjük be. Anita (Mónica Cervera), Isabel (Ángela Molina), Adela (Antonia San Juan), Leire (Najwa Nimri) és Maricarmen (Victoria Pena) olyan lányok, asszonyok, akiknek életéből valamelyik nagy kő hiányzik. Vagy mert nem tudták, vagy mert nem akarták ezeket időben felrakni. A kis kövek pedig mindig útjukat állják, vagy a cipellőjükben zavarják őket minduntalan a járásban. Öt Hamupipőke, aki keresi lovagját és akik készek új életet kezdeni." 

Nagyon szerettem ezt a filmet. És benne egy színésznőt, aki szerény véleményem szerint messze kimagaslott a filmből, és tette ezt azzal, ahogyan játszott. A végtelen természetességgel, amivel egy sérült lányt alakított. Megjegyzem a nevét, sőt, olyannyira megjegyzem, hogy már beszereztem egy másik filmjét, az Elszabott frigyet.

Jegyezzük meg ezt a nevet: Mónica Cervera.  

(A névre kattintva megtekinthető az imdb-n a hölgy adatlapja)

Nomen est omen. :)

Napsütötte Toszkána

„A sajnálkozás csak időpocsékolás. Siránkozás a múlton, ami megnyomorítja a jelent.”

Frances  Meyers, amerikai írónő 1996-ban megjelent, világszerte nők millióinak lelkét megmelengető és ugyanazen hölgyeket önmaguk megtalálásában kézenfogva vezető bestselleréből 2003-ban készített filmet Audrey Wells rendezőnő és forgatókönyvíró.

Akik olvasták a könyvet, azt mondják, a filmadaptáció a közelébe sem érhet. Én viszont azt mondom, nem akarom olvasni a regényt azután, hogy számtalanszor láttam a  Diane Lane főszereplésével készült mozit. Én ugyanis nem elképzelni akarom a sárgálló napraforgókat ás a vörös pipacsmezőket, én inkább felidézni akarom őket a szemet gyönyörködtető filmkockákon, ahogy a kanyargós toszkánai utak mentén a lapos tetejű házakat körbeölelve lengedeznek a szélben. Én azok közé tartozom, akik nem a fantáziájukkal akarják látni a híres olasz zászlóhajítókat és Olaszország talán legszebb tengerpartját, Positano környékét , hanem a szemükkel. Egyszóval, elhiszem, hogy nagyszerű a vaskos regény, de azt azonban tudom, hogy a belőle készült és attól sokban eltérő - mozi szintúgy nem okoz majd csalódást a magamfajta naiv idealistáknak. Már megszámolni sem tudom, hányszor fordult meg a dvd a lejátszóban, de a mai napig ugyanolyan komoly lélek-jószerként kapom elő a szomorúbb, szürkébb napokon.  Garantáltan hat, mellékhatások nélkül.

Sokszínű, harsány, életvidám. Ilyen azélet – hogy az eredeti regény címét megidézzem- a toszkánai Nap alatt. De ha jobban belegondolunk, ez az egész sokkal több, mint pár színes virág és egy csodás országrész. Ez itt a lecke ahhoz, hogy merjünk merni és lépni egy nagyot az ismeretlenbe, legyen az olivabogyó illatú varázslat vagy egyszerűen csak más, mint ami eddig körülvett minket. 

Maradok tisztelettel:a naiv idealista, aki nagyon szereti a Napsütötte Toszkánát.