2010. augusztus 8., vasárnap
Élek és szeretek
Az igényes európai filmek kedvelőjeként tán nem meglepő, ha azt mondom, a hazai mozik meglehetősen mostohán bánnak a spanyol filmalkotásokkal, éppen ezért különösen nagy öröm a magamfajtának, hogy augusztus 19-étől a CornerFilm forgalmazásában a mozikba kerül a tavalyi év egyik legsikeresebb spanyol mozija, az Élek és szeretek /Yo, también/, melynek mindkét főszereplője, Lola Dueñas /Volver, Melegkonyha/ és Pablo Pineda kimagasló alakításáért díjat nyert a San Sebastian-i Filmfesztiválon.
A két író-rendező, Antonio Naharro és Álvaro Pastor nehéz feladatra vállalkozott, amikor úgy döntöttek, egy Down-kóros színész főszereplésével - aki egyeltalán nem mellesleg Európa eddig egyetlen Down-szindrómás betege, aki diplomát szerzett- forgatnak közönségfilmet, hovatovább egy nagyon víg játékot. Hiszen akár a már említett betegség, akár más egyéb fogyatékosság középpontba állítása egy egészestés moziban magában rejtheti annak a veszélyét, hogy a könnyed kikapcsolódásra vágyó mozinézők a magukkal hozott vélt vagy valós előítéleteik miatt nem tudják kellően élvezni a filmet. Ugyanakkor mindezt cáfolni látszik az Esőember, vagy a Forrest Gump –illetve megannyi hasonló témájú-film viharos közönségsikere. Amiben azonban az Élek és szeretek ezekől a filmektől jelentősen különbözik, az az,hogy míg Dustin Hoffmann és Tom Hanks „csak” eljátszották a karaktereket, addig Pablo Pineda – és több más szereplő is – ahogy már említettem, valóban Down-kórosak. Talán éppen ez a tény az, ami miatt az Élek és szereteket nézve másodlagossá szelídülhetnek az előítéletek és messze föléjük kerülhet a mozi valós értéke, a szív mélyéről a vászonra kiáltott életszeretet,vagy ha úgy tetszik, a spanyolos temperamentummal az átlagostól eltérő társainktól torkuk szakadtából felénk üvöltött szavak: vegyétek már észre, hogy mi is itt vagyunk és mi is tudunk úgy szeretni, mint ti!
A 34 éves Daniel /Pablo Pineda/ frissdiplomásként egy segélyszervezetnél vállal munkát, ahol első látásra beleszeret a zűrös lelkivilágú és magánéletű Laurába /Lola Dueñas/, aki nem ellenzi Daniel közeledését, ám a kettejük közt kialakuló kapcsolatot környezetük egyeltalán nem nézi jószemmel.
Az Élek és szeretek talán legnagyobb erénye, hogy mer és végtelen természetességgel tud őszintén beszélni egy betegségről, ugyanakkor ahelyett, hogy mindezzel szánalmat ébresztene a nézőkben, észrevétlenül elfogadást generál bennük. Mindeközben pedig óvatosan egyensúlyoz a kőkemény realitás és a „fiú szeret lányt” filmek örök csapdájaként előbukkanó gicss között. Ha valamiért feddni kell a két írót, az éppen ennek az egyensúlynak az olykor a szentimentalizmus irányába való elbillenése, ami nélkül tán hitelesebb tudott volna maradni a történet.
Az Élek és szeretek igazi filmcsemege az igényesen szórakoztató filmek kedvelőinek, és egy hatalmas nagy boldogságigenlés, amiből tanulni nemhogy illik, de egyenesen kell!
2009. december 4., péntek
Melegkonyha

2009. szeptember 22., kedd
2009. szeptember 5., szombat
Sorsfordítók - Piedras

Emlegetem mostanában azokat a bizonyos élettörténeteket elmesélő filmeket. Először volt a Tapas, aztán a Szex lecke s aztán a Sorsfordítók. Talán fura módon a tetszési index is pontosan ebben a sorrendben állítható fel.
2009. június 29., hétfő
Tapas

Hagyjuk a rendet és legyen ez (is) egy rendetlen blogbejegyzés! (Ezért jó öncélúan blogolni) És ha már elhagytuk a rendet, akkor kezdjük el Ádámtól és Évától. Vagy inkább két úrtól, akik a figyelmembe ajánlották a Tapas című spanyol mozit, egymástól függetlenül.
Adok én a billentyűzetben forgó urak véleményére, de ahogy egy másik úr szokta volt mondani a saját filmes adatbázisa kapcsán, ha mostantól csak filmnézésről szólna az életem, akkor sem tudnám a már felhalmozott – több emberöltőnyi – filmet végignézni. Így aztán csínján bántam az ajánlattal, emlékezetembe véstem – ezúttal nem papírra – és a szerencsére bíztam, látom –e majd. Pedig szeretem a spanyol filmeket, nagyon is. De valahogy mostohasorra tűnt jutni szegény Tapas. Mindaddig, amíg az esti „nézzük végig, hol mi megy”-es távirányító-nyomkodós versenyben az m2-re nem keveredtem, ahol a mini-műsorújság figyelmeztetett, hamarosan kezdődik a film. S ha már így adódott, nyomtam egy Rec-et, legyen meg a Sors akarata.
Tény, attól, hogy felveszek, megveszek, megszerzek, megkapok egy filmet, még korántsem biztos, hogy meg is nézem. Hacsak a UPC-s HDD-n pihengető filmeket nézzük – ó, pardon, a két UPC-S HDD-n pihengető filmeket -, már akkor láthatjuk, ez valóban így van. Van ott még a május elején a magyar piacról kivonult ZoneEuropa-ról felvett jópár film, példának okáért. Summa summarum, szegény Tapas sorsa is felettébb bizonytalan volt, másnapig. Akkor ugyanis, a „Miiiiit nééézzzek?” jegyében úgy döntöttem, nem keresgélek, nem töprengek, hanem nyomok egy play-t a Tapasra, aztán meglátjuk. Hát megláttuk! Jól megláttuk, ahogy az urak is jól meglátták, ezt bizony ajánlani kell nekem.
A tartalom alapján is vállaltam volna, mert kifejezetten szeretem az olyan – főleg spanyol – mozikat, amikben effektíve semmi egetrengető nem történik, „csak” bepillanthatunk néhány ember életébe. A Tapas is ilyen film, öt szálon futva mesél öt történetet, melyek rendre keresztezik egymást, olykor csak éppenhogy, olykor látványosabban.
„Húzóra” végignéztem, imádtam, pedig tényleg semmi különös, olyan, mint te, mint én, mint mi. Talán pont ezért tudjuk annyira szeretni.Meg/átélhető, hibátaln, tökéletes. Már ma újranézném.
A címet csak utólag, a Wikipedia segítségével fejtettem meg, csillagos ötös érte az alkotóknak, talán az egyik legtalálóbb filmcím, amivel valaha találkoztam. És sokkal jobb, hogy előre nem tudtam, mit jelent. Jobb volt a filmet ismervén megtudni.
Urak, nincs itt bősz kritizálgatás, köszönöm mindkettőtöknek, és kérek szépen még sok ilyen nagyszerű ajánlást!

