A következő címkéjű bejegyzések mutatása: spanyol film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: spanyol film. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. augusztus 8., vasárnap

Élek és szeretek



Az igényes európai filmek kedvelőjeként tán nem meglepő, ha azt mondom, a hazai mozik meglehetősen mostohán bánnak a spanyol filmalkotásokkal, éppen ezért különösen nagy öröm a magamfajtának, hogy augusztus 19-étől a CornerFilm forgalmazásában a mozikba kerül a tavalyi év egyik legsikeresebb spanyol mozija, az Élek és szeretek /Yo, también/, melynek mindkét főszereplője, Lola Dueñas /Volver, Melegkonyha/ és Pablo Pineda kimagasló alakításáért díjat nyert a San Sebastian-i Filmfesztiválon.



A két író-rendező, Antonio Naharro és Álvaro Pastor nehéz feladatra vállalkozott, amikor úgy döntöttek, egy Down-kóros színész főszereplésével - aki egyeltalán nem mellesleg Európa eddig egyetlen Down-szindrómás betege, aki diplomát szerzett- forgatnak közönségfilmet, hovatovább egy nagyon víg játékot. Hiszen akár a már említett betegség, akár más egyéb fogyatékosság középpontba állítása egy egészestés moziban magában rejtheti annak a veszélyét, hogy a könnyed kikapcsolódásra vágyó mozinézők a magukkal hozott vélt vagy valós előítéleteik miatt nem tudják kellően élvezni a filmet. Ugyanakkor mindezt cáfolni látszik az Esőember, vagy a Forrest Gump –illetve megannyi hasonló témájú-film viharos közönségsikere. Amiben azonban az Élek és szeretek ezekől a filmektől jelentősen különbözik, az az,hogy míg Dustin Hoffmann és Tom Hanks „csak” eljátszották a karaktereket, addig Pablo Pineda – és több más szereplő is – ahogy már említettem, valóban Down-kórosak. Talán éppen ez a tény az, ami miatt az Élek és szereteket nézve másodlagossá szelídülhetnek az előítéletek és messze föléjük kerülhet a mozi valós értéke, a szív mélyéről a vászonra kiáltott életszeretet,vagy ha úgy tetszik, a spanyolos temperamentummal az átlagostól eltérő társainktól torkuk szakadtából felénk üvöltött szavak: vegyétek már észre, hogy mi is itt vagyunk és mi is tudunk úgy szeretni, mint ti!


A 34 éves Daniel /Pablo Pineda/ frissdiplomásként egy segélyszervezetnél vállal munkát, ahol első látásra beleszeret a zűrös lelkivilágú és magánéletű Laurába /Lola Dueñas/, aki nem ellenzi Daniel közeledését, ám a kettejük közt kialakuló kapcsolatot környezetük egyeltalán nem nézi jószemmel.


Az Élek és szeretek talán legnagyobb erénye, hogy mer és végtelen természetességgel tud őszintén beszélni egy betegségről, ugyanakkor ahelyett, hogy mindezzel szánalmat ébresztene a nézőkben, észrevétlenül elfogadást generál bennük. Mindeközben pedig óvatosan egyensúlyoz a kőkemény realitás és a „fiú szeret lányt” filmek örök csapdájaként előbukkanó gicss között. Ha valamiért feddni kell a két írót, az éppen ennek az egyensúlynak az olykor a szentimentalizmus irányába való elbillenése, ami nélkül tán hitelesebb tudott volna maradni a történet.


Az Élek és szeretek igazi filmcsemege az igényesen szórakoztató filmek kedvelőinek, és egy hatalmas nagy boldogságigenlés, amiből tanulni nemhogy illik, de egyenesen kell!

2009. december 4., péntek

Melegkonyha



Megint egy főzős film. Úgy tűnik, mostanában rendre belefutok egy-egy ilyen moziba. Nemrég láttam, sőt, hadd mondjam úgy, volt szerencsém látni a Julie & Julia-t, kicsit korábban az Ízlések és pofonokat - noha szidtam "szegényt" akkoriban a tucatsága miatt, de azóta ismét láttam és már egészen elviselhetőnek tartom, sőt az eredetijébe, a Bella Martha-ba is lehetőségem volt belekukkantani -. no és most jött a Melegkonyha. Anno a moziban elmulasztottam sajnos, de hála az HBO Comedy-nek, sikerült nemcsak megnézem, hanem beszereznem is. Utóbbi pedig fontos tény, ugyanis ez egy nagyon kedvemre való vígjáték.

Azt már tudjuk, hogy főzős, tudjuk hát meg azt is, hogy sokkal kevesbé az, mint a korábban megidézett filmek; a különösen frappáns magyar címéből pedig talán sejthető, hogy a séfünk ezúttal nem a gyengébbik nemhez vonzódik. Summa summarum, a Melegkonyha egy meleg séf története, éppen megfelelő adag spanyol humor-fűszerkeverékkel meghintve. Nem akar örök igazságokat megmutatni a homoszexuálisok világáról, nem néz a problémák mélyére, ugyanakkor - és éppen ettől van nagyon a helyén -, nem is felületes.

Laza, könnyed, humoros, mégis el lehet mélázni egy kicsit rajta. Nem szaporítom a szót, engem kilóra megvett Maxi séf. Találkozunk még.

2009. szeptember 22., kedd

Szerelem a kémcsőben


Rövid leszek. Ne nézd meg, mert nem jó. 

2009. szeptember 5., szombat

Sorsfordítók - Piedras


Emlegetem mostanában azokat a bizonyos élettörténeteket elmesélő filmeket. Először volt a Tapas, aztán a Szex lecke s aztán a Sorsfordítók. Talán fura módon a tetszési index is pontosan ebben a sorrendben állítható fel.

A Sorsfordítók azt hiszem, egy hangyányit komolyabb mozi a "dobogósoknál", talán nem olyan könnyed, talán nem engedi el tőlünk csak úgy a szereplőket, ők mélyebb nyomot hagynak s ez annak köszönhető, hogy az ő életük sokkal nagyobb változáson megy keresztül a szemünk láttára. Nemigen tudom ezt jobban megmagyarázni, a Sorsfordítók történetében valóban sorsok fordulnak. Jobbra.

A tartalom a port.hu-ról:

"Életünkben előbb a nagyobb köveket rakjuk fel, a szerelem, barátság, család és karrier nehéz köveit. Majd apró igényeinket, a kis réseket kisebb kövekkel tömjük be. Anita (Mónica Cervera), Isabel (Ángela Molina), Adela (Antonia San Juan), Leire (Najwa Nimri) és Maricarmen (Victoria Pena) olyan lányok, asszonyok, akiknek életéből valamelyik nagy kő hiányzik. Vagy mert nem tudták, vagy mert nem akarták ezeket időben felrakni. A kis kövek pedig mindig útjukat állják, vagy a cipellőjükben zavarják őket minduntalan a járásban. Öt Hamupipőke, aki keresi lovagját és akik készek új életet kezdeni." 

Nagyon szerettem ezt a filmet. És benne egy színésznőt, aki szerény véleményem szerint messze kimagaslott a filmből, és tette ezt azzal, ahogyan játszott. A végtelen természetességgel, amivel egy sérült lányt alakított. Megjegyzem a nevét, sőt, olyannyira megjegyzem, hogy már beszereztem egy másik filmjét, az Elszabott frigyet.

Jegyezzük meg ezt a nevet: Mónica Cervera.  
(A névre kattintva megtekinthető az imdb-n a hölgy adatlapja)

Nomen est omen. :)

2009. június 29., hétfő

Tapas


Hagyjuk a rendet és legyen ez (is) egy rendetlen blogbejegyzés! (Ezért jó öncélúan blogolni) És ha már elhagytuk a rendet, akkor kezdjük el Ádámtól és Évától. Vagy inkább két úrtól, akik a figyelmembe ajánlották a Tapas című spanyol mozit, egymástól függetlenül.

Adok én a billentyűzetben forgó urak véleményére, de ahogy egy másik úr szokta volt mondani a saját filmes adatbázisa kapcsán, ha mostantól csak filmnézésről szólna az életem, akkor sem tudnám a már felhalmozott – több emberöltőnyi – filmet végignézni. Így aztán csínján bántam az ajánlattal, emlékezetembe véstem – ezúttal nem papírra – és a szerencsére bíztam, látom –e majd. Pedig szeretem a spanyol filmeket, nagyon is. De valahogy mostohasorra tűnt jutni szegény Tapas. Mindaddig, amíg az esti „nézzük végig, hol mi megy”-es távirányító-nyomkodós versenyben az m2-re nem keveredtem, ahol a mini-műsorújság figyelmeztetett, hamarosan kezdődik a film. S ha már így adódott, nyomtam egy Rec-et, legyen meg a Sors akarata.

Tény, attól, hogy felveszek, megveszek, megszerzek, megkapok egy filmet, még korántsem biztos, hogy meg is nézem. Hacsak a UPC-s HDD-n pihengető filmeket nézzük – ó, pardon, a két UPC-S HDD-n pihengető filmeket -, már akkor láthatjuk, ez valóban így van. Van ott még a május elején a magyar piacról kivonult ZoneEuropa-ról felvett jópár film, példának okáért.  Summa summarum, szegény Tapas sorsa is felettébb bizonytalan volt, másnapig. Akkor ugyanis, a „Miiiiit nééézzzek?” jegyében úgy döntöttem, nem keresgélek, nem töprengek, hanem nyomok egy play-t a Tapasra, aztán meglátjuk. Hát megláttuk! Jól megláttuk, ahogy az urak is jól meglátták, ezt bizony ajánlani kell nekem.

A tartalom alapján is vállaltam volna, mert kifejezetten szeretem az olyan – főleg spanyol – mozikat, amikben effektíve semmi egetrengető nem történik, „csak” bepillanthatunk néhány ember életébe. A Tapas is ilyen film, öt szálon futva mesél öt történetet, melyek rendre keresztezik egymást, olykor csak éppenhogy, olykor látványosabban.

„Húzóra” végignéztem, imádtam, pedig tényleg semmi különös, olyan, mint te, mint én, mint mi. Talán pont ezért tudjuk annyira szeretni.Meg/átélhető, hibátaln, tökéletes. Már ma újranézném.

A címet csak utólag, a Wikipedia segítségével fejtettem meg, csillagos ötös érte az alkotóknak, talán az egyik legtalálóbb filmcím, amivel valaha találkoztam. És sokkal jobb, hogy előre nem tudtam, mit jelent. Jobb volt a filmet ismervén megtudni.

Urak, nincs itt bősz kritizálgatás, köszönöm mindkettőtöknek, és kérek szépen még sok ilyen nagyszerű ajánlást!