A tény, hogy Nick Hornby ezúttal a diáklányként egy nála majd’ kétszer idősebb szélhámossal szerelembe eső Lynn Barber visszaemlékezéseit dolgozta fel az Egy lányról forgatókönyének megírásához, és hogy ezáltal ismét egy olyan mozi köszön vissza a vászonról, amihez odabiggyeszthető a „megtörtént események alapján” cetli, ezúttal teljesen mellékes. Az Egy lányról ugyanis olyan történet, amihez hasonlót memoárok nélkülis is sokan el tudtak volna mesélni a szerzőnek, feltéve, hogy voltak gimnazista lányok, akik idősebb férifakban vélték meglátni a jövőjük kulcsát. Márpedig – és nem túlzok – tízből úgy hatan biztosan ilyenek vagyunk. Így aztán bátran állíthatjuk, szinte minden középiskolás lánynak van saját története párnába sírt éjszakákról a tiltott – olykor mégis kélyes jóérzéssel megkóstolt - gyümölcsről.
Jenny Mellor története egy picit mégis más. Ugyanis Jenny Mellor szülei vele együtt szerettek bele az életükbe pezsgést hozó csábítóba, s így képtelenek voltak önnön naivságukon átlátva észrevenni, hogy a kislánykájuk a vesztébe rohan. Könnyűszerrel dőltek be David (Peter Sarsgaard) meséinek, melyek hatására Jenny az amorózóval és barátaival végre eljuthatott Oxfordba és Párizsba, de elkölthetett egy vacsorát egy a magafajtának egyébként elérhetetlen étteremben és lecserélhette az unalmas iskolai uniformist a nagyvilági hölgyek kosztümjeire. Természetes volt, hogy a harmincas David mindezt nem merő önzetlenségből kínálja a kamaszlánynak, bár Jennynek nem volt ellenére hálásnak lenni a kényeztetésért. Nyilvánvaló, hogy a vöröstéglás leányiskola, a konzervatív tanári kar a véget nem érő latin fordítások és a langaléta kamasz udvarló végtelenül unalmasnak és szánalmasnak tűnnek, ha azokat valaki Chanel parfümmel befújva a Szajna partjáról nézi. Csakhogy sokszor a parfüm bódító illata és a szerelem ködje úgy elhomályosítják a valóságot, hogy mire valaki felocsúdik, már nem gyereklány többé, de messze nem is felnőtt még, a lélek senkiföldjén egyedül járni pedig tizenhét évesen pokoli nehéz. Jenny Mellornak így aztán magának kellett ráébrednie az értékrendek helyességének mibenlétére és egy életre megtanulnia, hogy a felnőtté válás rögös útját kiskapukon keresztül lerövidíteni nemcsak hogy nem szabad, de nem is lehet.
Ismét egy coming – of –age mozi, ezúttal azonban – éppen a másmilyen szülői hozzáállás miatt – egy teljesen más látószög és mint ilyen, semmi szájbarágás, semmi „tanulj, édes lányom”, csak egy válaszút elé állított – és elengedett kezű – lány, majd a keserű tapasztalat árán megtanult és a nagybetűsbe a hamuba sült pogácsa mellé becsomagolt nagy bölcsesség. Ettől emelkedik ki zsánertársai közül az Egy lányról, bár kétségkívül különössé teszi a tér és az idő is, - a hatvanas évek eleje és London külvárosa-, valamint Lone Scherfig (Olasz nyelv kezdőknek, Wilbur öngyilkos akar lenni) dán rendezőnő dogmafilmeken edződött látásmódja is. És ugyancsak különössé teszi az alakításáért BAFTA-val díjazott Carey Mulligan, aki természetes bájával és egy pazar kontyremekkel végérvényesen a 21.század Audrey Hepburnjévé lépett elő. (És még el sem játszotta a 2012-re tervezett My Fair Lady remake főszerepét, melyet a forgatókönyvíró, Emma Thompson – akivel az Egy lányrólban is együtt szerepelt – neki szánt.)
Ezt a cirka másfélórás tanmesét minden mai tizenhét évesnek megmutatnám. Valószínűleg kisebb részük értene velem egyet abban, hogy noha Jenny fél évszázaddal korábban koptatta az iskolapadot, minden, ami vele ebben a filmben történt, teljességgel hiteles, manapság az msn-szerelemek korában is. Mert az igazságot kinek-kinek saját magának kell megtapasztalnia, majd pedig kicsit idősebb fejjel bölcs tanácsokat osztva azt mormogni az ifjúságnak, hogy ne siettessék a felnőtté válást, hadd jöjjön akkor, amikor jönnie kell és hadd legyen az a pillanat minél később.
Nagyszerű filmélmény a mozinézőknek, megszívlelendő útravaló a mai kor Jennyinek.
