Love Actually - Igazából szerelem - megint

Nem tudom, hányadszor láttam már. És már megint és még mindig tudta magát más szemszögből láttatni. Érdekes, hogy ennyi idő után éppen most lett a London - szál a legerősebb benne nekem. És a nosztalgikus vonal is. 

Ahogy néztem, eszembe jutott, mikor 2003-ban, december 21-én Annával először láttuk a moziban. Akkor még nem tetszett annyira, mint azóta, amióta az idő megérlelte bennem. Szóval, akkor, 2003-ban Londonért szerettük. Akkor még fontos volt nekem az  a város.... És nagyon akartam látni. Emlékszem, azt mondtam, úgy akarok oda megérkezni, mint az utasok a film elején. A Heathrow-ra, ilyen örömök közepette. Akkor még nem tudtuk, sem Anna, sem én, alig másfél év múlva teljesül az álmom, úgy, hogy ő vár engem Andrással odakinn, a Heathrow-n.

2003-ban arra vágytunk, hogy végigsétáljunk a Millenium Bridge-n, megkeressük a házat, aminek kékre van festve az alja, eljussunk a Trafalgar Square-re ... Háromnegyed év múlva Anna kiköltözött Londonba, másfél év múlva pedig már ott várt rám Heathrow-n. És átsétáltunk a Millenium Bridge-n, hajóról megnéztük a kékre festett aljú OxO - házat és leges-legelőször, érkezésem másnapjan a Trafalgar Square-t.

Nekem ez is a Love Actually. Egy 2003-as álom és a 2005-ös megvalósulása. Most leginkább ezt láttam benne.

Ma este egyébként műsorára tűzi a Tv2. Magyarul. Hát nem tudom... Bár úgysem fogom kibírni, hogy legalább részben ne nézzem meg, de fura lesz nem angolul. Sebaj, majd tesztelem, mennyire tudom visszafordítani a szöveget, ha már úgyis megy kivülről, angolul. :) 

The Nanny Diaries- Egy bébiszitter naplója - másodszor

Nem is olyan régen láttam, de megint sorra került, mostmár dvd-ről, a megintcsak 15 fokos júliusi "melegben" - úgyis úúútálom a meleget -. Velem nézte még egy nagy tál mogyoró és egy pihe-puha pléd, ami alól kikandikáltam. 

Megintcsak tetszett, semmit nem vesztett a bájából, pedig tényleg nem régen láttam. Helyes kis filmecske, no. 

Egy bébiszitter naplója - The Nanny Diaries

Lássuk be, a "méripoppinszek" felett eljárt az idő. Ez már a XXI. század s lám máris itt van a "nanny"-k új generációja, annak is egy jeles példánya, Annie, the nanny. ( annyire tetszik ez a kín-rím....) Igaz, hogy Annie nem az a kifejezett bébiszitternek született teremtés, sokkal inkább egy a jövőjét illetően bizonytalan reménybeli antropológus, aki kvázi teljesen véletlen válik Upper-East Side-i bébicsősszé Mr és Mrs X alkalmazásában. X-ék kőgazdagok és kősznobok, a házasságuk pedig a tönk szélén áll. A kisfiúk, X jr. - na jó, van rendes neve, ez volt a vicc helye,- szóval Grayer pedig egy szeretettelenségben, nannny-ről nanny-re felcseperedő kissrác. Ebben a nanny-sorban kell Annie-nek megállnia a helyét, úgy, hogy kis túlzással azt sem tudja, melyik egy gyerek eleje és melyik a hátulja. Dehát, ha már így adta a sors, akkor megpróbál derekasan helytállni az újfajta szerepben.





Be kell látnom, nem egy vacak tucatvígjáték az Egy bébiszitter naplója. Mentes a klisék legtöbbjétől, kedves, vicces, egyszerűen jól sikerült. Különösebb extra színészi teljesítmény nincsen, nem is olyanok a szerepek. Csak egy nagyon kellemes közel két óra van, és egy modern Mary Poppins - mese.

Örülök, hogy időt szakítottam rá, kellemes kikapcsolódás volt, és akár többször is megnézhető.
Ennél sokkal többet nehéz mondani róla, de nem is kell. Csak egy kis popcorn, egy kis innivaló és máris lehet hátradőlni és élvezni a "mesét", ami majdnem Supercallifragilisticexpialidocious!

Utóirat:szeretlek

Egy korábbi xpress-es írás, amíg végre filmhez jutok ezen a rohanós héten...

Nagyon – nagy várakozással tekintettem a film elé és körülbelül pont akkora csalódást is okozott. Előszőris az a baj ezzel a filmmel, hogy kissé téves a kategória-besorolása. Számomra ugyanis egyletalán nem vígjáték. Hogy mennyire romantikus, csak nézőpont kérdése, én annak sem tartom. Imdb-n olvastam róla olyan kategória-megnevezést is, hogy fantasy. No, az aztán végképp nem, hacsak nagyon nem olyan beállítottságú valaki, hogy valamiféle összeesküvéselmélet megalkotásával ráhúzza erre a filmre a fantasy megnevezést. Én egyszerűen csak egy rosszul sikerült filmnek nevezném, nem másnak.

(Talán enyhén spoileres lesz, amit írok, de csak nagyon enyhén és semmit sem fog elvonni a film élvezhetetlenségi értékéből)Adva van a filmben egy boldogtalan, magányos 30-as nő, akinek van egy drogos ( leszokóban lévő) öccse, aki sokkal világosabban látja az élet nagy kérdéseit, mint a józanéletű nővére, aztán van a filmben egy ex-férj, aki képtelen elszakadni ex-feleségétől s ez vélhetően és láthatóan fordítva is így van, ami abban testesül meg, hogy rendszeres közös vacsora és „fussunk össze”-szeánszokat tartanak, aztán van még egy barátnő a képben és a kulcsfigura, egy fiatal srác, akivel Lou pár órányi ismeretség után máris vad szeretkezésbe kezd, nem lévén tekintettel sem a korkülönbségre, sem arra, hogy ő egy egyetem alkalmazotja, míg a fiú egy potenciális hallgató. Nagyjából ennyi a szereplőgárda, a film pedig nem más, mint az ő életük egy darabja, meglepőnek szánt, ám inkább kiszámítható és szánalmasan közhelyes fordulatokkal.

Amiért a gyenge történet mellett már nagyon korán halálra ítéltem magamban ezt a filmet az az, - és ez tudom, nagyon szubjekítv dolog - , hogy Laura Linney magyar hangja Kubik Anna, akit én magyar hangként legutoljára Isabelle Huppert hangjaként hallottam a Zongoratanárnő című zseniális moziban és mivel sokszor láttam azt a filmet, képtelen voltam elvonatkoztatni a karaktertől – persze, van is bennük némi párhuzam -, és így teljesen más hatást ért nálam el a film, mint valószínúleg másnál fog.

Mindettől függetlenül számomra ez a film egy kategóriák közt vergődő, unalmas, vontatott mozi, egyetlen pozitívumként a fényképezését és a zenéjét emelném ki.

Párszor elhangzik a filmben az a kifejezés, hogy „lábvíz-szagú élet”. Én inkább a filmre mondanám, hogy lábvíz-szagú... és egyszer is nehezen nézhető.

A tintahal és a bálna

Ismét egy régebbi írás, bár már születőfélben van az új..:)

Egy "csatorna-szörfözés" eredményeképp kötöttem ki ennél a filmnél - az M2 mindig tartogat értékes meglepetéseket - és mert szeretem Laura Linney-t (ő volt többek közt a Love Actually Sarah-ja, reménytelenül szerelmesen Carl-ba:), szóval miatt megnéztem a filmet. Azóta tudom már, hogy 2006-ban a forgatókönyvírót a legjobb eredeti forgatókönyvért Oscar-ra jelölték, a két főszereplőt, Linney-t és Jeff Daniels-t pedig Golden Globe-ra.

Korábban, az xpress-en ezt írtam a filmről, amit az első szótól az utolsóig tartok, mégegyszer hozzátéve, hogy tessék megnézni!! Nem egy talpig happy vígjáték, hanem 77 percnyi elgondolkdotató történet, ami elvált szülőknek és elvált szülők gyermekeinek alapfilm! (Én is az vagyok....)
Az az érdekes benne, hogy ugyan egyszer láttam, már rég el is felejthettem volna, mert semmi extra nincs benne, mégis motoszkál bennem azóta is. No, íme a korábbi vélemény:





Ez a film egy csodás édesbús mese, egy elvált párról és két fiukról, arról, hogy ők és a srácok hogyan élik meg az elválást, a különköltözést és mindeközben a saját kamasz- és kiskamaszkorukat.

Van ebben a filmben egy hibátlannak látszani akaró anya és egy hibásnak nem annyira látszani akaró apa,aki mindent elkövet, hogy két fia kedvében járjon a lepusztult új otthonában, ahol semmi sem tökéletes. Keményen igyekszik, hogy megmutassa a srácoknak, ő igenis jó apa,de a nagy igyekezet egyfajta versennyé alakul a lelkében, és minél jobban akarja megmutatni, hogy jó, jól
cselekszik és nagyon szereti a fiait, annál kevésbé sikerül ezt velük elhitetni, legalábbis az egyikükkel.

Merthát a srácoknak megvan a maguk baja, a kamaszkor minden jó és rossz oldalával együtt, a csajozásban való szárnypróbálgatással és a „nagy gitáros énekes sztár akarok lenni” jellegű célkitűzéssel. És ebben a kissé kaotikus családi háttérben egyik sem olyan könnyű feladat.

Úgy hangozhat, mintha ez egy depresszív és nyomasztó film lenne, pedig ellenkezőleg! Egy csupaszív, édesbús mese, amit mindenki egy picit magáénak fog tudni érezni, és amit egykönnyen nem lehet elfelejteni. Szívből ajánlom mindenkinek!