Egy becsületbeli ügy

Az elmúlt időben kevesebb filmre jutott időm, de abból a kevésből éppen tegnap néztem meg a harmadik Rob Reiner filmet. Nem, nem szeretem ennyire a rendezőt, egyszerűen csak így alakította a sors. Hosszú ideje áll már a polcomon az Egy becsületbeli ügy, és mivel tegnap este alapkitétel volt a filmválasztásnál, hogy ismétlő –film legyen, viszont nem vágytam vígjátékra, valahogy erre esett a választás.

Azt hiszem, ez az a film, amit minden alkalommal más szemmel lehet nézni. Minden alkalommal mást ad a nézőnek. Korábban, mikor még tv-ben vagy rongyos vhs-ről láttam, tátott szájjal figyeltem a tacskó ügyvéd és a mindenható ezredes szópárbaját a tárgyalóteremben, elámultam az ügyvéd-csapat oknyomozásán , s a film minden egyes percében feszült tekintettel szorítottam a két megvádolt kiskatonának, hogy végül felmentsék őket és az álmukat, a haditengerészetben való szolgálatot is tovább élhessék.

Sokadszori megnézésre másnak láttam az Egy becsületbeli ügyet. Egy ízig-vérig patrióta propaganda filmnek. Propagandának az eszmék mellett, melyet olyan büszkén véd az Amerikai Egyesült Államok. A hazafiasság mellett, az „amerikainak lenniség „ mellett, az egyenruha becsületének fontossága mellett, és az amerikai álom mellett. Hiszen hogyan is ne lenne hazafias egy olyan mozi, ahol már a főcím alatt ott lobog a csillagos-sávos lobogó, s tulajdonképpen a film teljes egészében jelen van, emlékeztetve a nézőt, a tizenhárom sáv és az ötven csillag fontosságára.

Hogyan is ne lenne patrióta, ha mást sem sugároz, minthogy csoda dolog az amerikai hadsereget, jelesül a haditengerészeret szolgálni, s mily’ hősies feladat odalenn Kubában 50 fokban teljes menetfelszerelésben biztosítani a Haza nyugalmát, hogy annak szorgos népe nyugodtan élhesse hétköznapjait. Tévedés, nem én mondom ezt. Maga Nathan Jessep ezredes szájából hangzanak el ezek a szavak az amúgy zseniális szópárbajban, melyet tanúként a tárgyalóteremben Tom Cruise-zal vív.

Éshát hogyan is ne volna áttetsző az amerikai álom képe, mikor a fiatal ügyvédfiú mást sem tesz, mint megtalálja önmagát, hű próbál maradni apja álmához, hogy a kicsi fia nagy ügyvéd legyen, s lám-lám, nem is amerikai film lenne, ha végül a semmiből a csúcsra nem érne a fiúcska.

Dávid megvívja harcát Góliáttal. Ez az Egy becsületbeli ügy. Egy a Koktél bárosfiújára emlékeztető Cruise-zal, egy zseniális Nicholson-nal és egy céltudatos, ám „én is nőből vagyok” Demi Moore-ral. S bár tulajdonképpen egyszer nézhető a mozi a története miatt, mégis elérte azt hiszem nagyon sokunknál, hogy időről-időre levegyük a polcról és megint látni akarjuk.

Mert magasztos eszmék és patriotizmus ide vagy oda, az Egy becsületbeli ügy zseniálisan jó film, és ebben minden kétséget kizáróan Jack Nicholson-nak óriási szerepe van.

Látni kell és megintcsak látni kell!

Flawless

Bevallom őszintén, régebben láttam ezt a filmet, és ahhoz meglehetősen erőtlennek bizonyult, hogy ennyire hosszú távon mély nyomot hagyjon bennem. Tehát, csak pár kósza gondolat.

A történet két főszereplője egy amerikai,ám Angliában diplomát szerzett manager - az egyetlen női vezető a London Diamond gyémántkereskedő cégénél - , akit Demi Moore alakít, illetve egy lojális éjszakai takarító - Michael Caine - , aki ugyanannál a cégnél dolgozik hosszú évek óta.

Kettőjükben egyetlen hasonlóság van: mindketten szeretnének néhány kellemetlen percet szerezni a munkaadójuknak. A takarítónak van egy terve, a managernek pedig motivációja... Ígyhát nekifognak, hogy megcsinálják az évszázad gyémántrablását, Londonban, 1960-ban.




Fura egy film ez, no. Az első közel ötven perc rettenetesen unalmas, vontatott, jellegtelen. Az egyetlen pozitívuma a zenéje, ami a szenvtelen cselekményt olykor-olykor egy-egy hangszer, máskor pedig egy teljes zenekar segítségével színezi nézhetővé, sőt megesik, hogy igazán "thrilleresen" feszültté. a filmet. Olyanná, amilyen magától lenni nem tudna. A zenével együtt azonban itt-ott sikerül neki.

Eltelik már a film fele, amikor hirtelen kipattan az álomra szenderülő szemünk és nem hisszük el, amit látunk. Ezen a ponton feléled a remény, hogy most valami zseniális második 50 perc vár ránk, de tévedünk. A "csúcs" után visszahuppan a történet folyama a megszokott lassú, érdektelenségbe. És ezen már a zene sem segít.

Demi Moore kicsit megöregedetten, kicsit ráncosan,de kifogástalanul hozza szerepet, Michael Caine pedig nem tud rossz lenni. Mégis, a csaknem kizárólag belső térben készített felvételek és a túlzottan elnyújtott keretes történet mind az ő játékukat, mind a remekbe szabott zenét felülírják és sajnos csak rontanak rajta.

Egyszer elég volt látni, és az elég nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy jó.