Nők

A gyönyörű, okos és sikeres Mary Haines boldognak tűnő házassága veszélybe kerül, amikor a Saks Áruház parfümrészlegén dolgozó Crystal Allen kiveti hálóját Mary férjére. A kényes szituáció természetesen a legfőbb téma lesz Mary ravaszdi barátnői és anyja körében. Minden erejükkel próbálnak segíteni, de az események odáig fajulnak, hogy végül kénytelenek megkérdőjelezni egymás iránti barátságukat és eddig kifogástalannak érzett romantikus kapcsolataikat is. A Feleség csatája a Másik Nő ellen időtlen és elbűvölően szellemes szórakozás, szigorúan csak hölgyeknek.

/A tartalomleírás forrása : www.xpress.hu/

Mi NŐK.  
Csacsogunk, telefonálunk, szervezkedünk, rendezkedünk, kéjes örömmel vásárolgatunk, titkos-misztikus módon eltűnünk a szépészetek ajtajai mögött, ahol valami olyat élünk át nőtársainkkal, amit a férfiak sosem fognak megérteni, megfejthetetlen örökbarátságokat kötünk, erős szolidarítással összezárunk, ha egy társunkat egy pasi részéről sérelem éri, sajnálkozunk, együttérzünk, támogatunk, kibeszéljük, megbeszéljük, átbeszéljük. Hát ezek vagyunk. Vagy valami ilyesmi. És ezek Diane English filmjének hősnői is. Karrieristán, feleségesen, anyásan, szabadon: nők.

A Nők nőfilm. Nem csajfilm, mert annál azért mélyebbre utazik a női lélek titkainak megfejtésében. Ide már kevés Miss Bradshaw lelkivilága, ez egy kicst nagyon más. Igen, tipikus, igen – mea culpa- effélék vagyunk, biz’.

A Nők női szemmel sem kimagaslóan jó film, de van benne valami, amitől mégis sokkal szerethetőbb az elődeinél. A realistább döntések a válaszutakon, a valósághűbb karakterek – mégha nekünk, hétköznapi lényeknek/lányoknak messze is van New York gazdagabbik vége és nem csak földrajzi értelemben -, és az életszerűbb párbeszédek helyezik George Cukor 1939-es azonos című filmjének 21.századi remakejét a korábbi „csak csajoknak” cimkéjű mozik elé, igaz, csak egy kicsivel.

Kategóriájában nagyon jó, úgy nagy általánosságban átlagos.

És uraim ... valóban, csak saját felelősségre.:)

Szerelem a Fehér Házban

Sokszor mondtam már, szeretem az amerikai elnökös filmeket. Legalább valamit, ami amerikai. Megmagyarázni nem tudom, egyszerűen csak szeretem nézni őket. Nem is olyan régen került sorra a Dave és a múlt héten a következő, a Szerelem a Fehér Házban.

Gyanítom, a családi ünnepeken, a „második esti főfilm” műsorsávban a kereskedelmi tévék által nem kevésszer ismételt „ámerikai mesét” szinte mindenki látta már részben vagy egészben. Azt hiszem, ez afféle bármikor bedobható és garantáltan nézőcsalogató film, mert bizonyos időközönként olyan lelkesedéssel tud nekiülni az ember, mintha még sosem látta volna. Pedig mégcsak nem is egy extra jó filmről van szó. Csak – nekem legalábbis – van benne valami.

Talán azért szeretem az elnökös mivolta mellett, mert nincs benne üresjárat, nincsenek felesleges vágóképek, nincsenek a vonósok hadát felvonultató zenei betétek, csak maga a viszonylag szimpla sztori van, teljesen kiszámítható végkifejlettel, egy halom klisével egy lélekben erős, ám érzőszívű elnökről, akiről kiderül, hogy persze, ő is csak emberből van, sok-sok „típus-szereplővel”, köztük Michael J.Fox-szal, mint ifjú titánnal és Martin Sheen-nel, mint bölcs, az elnökét és egyben legjobb barátját mindenben támogató kampányfőnökkel és végül, de cseppet sem utolsó sorban a „jesszusom, ez velem történik?” arckifejezést végig magánviselő lobbistával, Annette Benning-gel.

Mindannyian hozzák a kötelezőt, nincs semmi kiemelkedő egyikük játékában sem, s ahogy írtam, magában a történetben sem. Mégis, jó volt újra látni Andrew Shepherd, az özvegy elnök és Sydney Ellen Wade, a lobbista „lávsztoiját”.