Van énnékem egy apró defektusom, jelesül pedig, hogy ha egy film stáblistáján jelen van Simon Pegg neve, akkor vad belső késztetést érzek a adott film megtekintésére. Így került a látókörömbe a How to lose friends and alienate people című mozi, aminek a nem kevéssé hatásvadász címe – mivelhogy nagyon hajaz más, How to-val kezdődő sikermozi(k) címére – nagyjából annyit tesz magyarul, hogy Hogyan veszítsük el a barátainkat és üldözzük el magunk mellől az embereket.
Nem ismertem a sztorit, nem ismertem Pegg-en kívül más szereplőt, gyakorlatilag semmit nem tudtam a filmről, mikor nekiültem. Nagyjából fél óra után hozzávetőlegesen ott tartottam gondolatban, hogy A; Pegg éppen olyan lúzer, mint a Run Fat Boy Run /Fuss, Dagi, Fuss/ című filmben, B; hogy ez a mozi is éppen annyira brit alapokra épülő amcsi gagyi, mint az. Csakhogy ahogy a történet előrehaladt, kezdtem magamban felmenti az alkotókat a fűbenjáró bűn alól, hogy már megint egy kapitáis idétlenséget tuszkoltak az orrom alá. Ugyanis, láss csodát, elkezdtem nevetni a poénokon, - teszem hozzá, mert elkezdtek lenni poénok – sőt, nemhogy nevettem, harsányan röhögtem. Már nem zavart az örök vesztes Pegg és azon is túl tudtam lendülni, hogy nem éppen felsőosztálybeli gegeken röhögök. Elkezdtem szeretni az egészet, úgy, ahogy van. Lehet, hogy pontosan az történt, mint a Mamma Mia! esetében, vagyishogy jó időben és jó helyen láttam. Nem tudom. És nem is kell tudnom. Lényeg, megszerettem a filmet és megszerettem a képességét arra, hogy kikapcsoljon és hogy könnyfakasztaón nevettessen. A végére pedig még az is kiderült, hogy elgondolkodtatni sem rest a mozi, bár azért mindezt csak a maga „lájtos” módján teszi.
Egy szó, mint száz, megemeltem a képzeletbeli kalapomat Simon Pegg előtt – már megint – és Kirsten Dunst előtt. S közben egy könnyed mozdulattal, csak úgy, kalapommal a kezemben megköszöntem nekik, hogy elszórakoztattak egy estén át. S aztán jött a csattanó!
Ugyanis másnap az imdb-n böngészve a filmmel kapcsolatos érdekességek után szembesülnöm kellett vele, hogy a dicséret nem is őket, hanem egy bizonyos Toby Young-ot illet, akinek az igaz történeten alapuló bestseller-e alapján készült a mozi. Sebtében meg is néztem magamnak a youtube-on Mr.Young-ot, majd a Wikipedia-n vadásztam némi háttéranyagot – így világossá vált a cím eredete is - , s most ott tartok, hogy végkövetkeztetéséként azt kell levonnom,hogy láttam egy diszkrét döcögéssel induló „nagyon ott van” mozit, és alig várom, hogy a frissen szerzett információk birtokában, kicsit más szemmel újra megnézhessem, közben pedig azt sziszegem a fogaim között, hogy :Well done, Toby and Simon.
Ime tehát egy újabb polclakó-jelölt és egy újabb mű a Pegg filmográfiában, aminek a címét a „jók” felirat alá firkantom a képzeletbeli táblámon.
Well done indeed, Simon!
