Amikor a Bridget Jones naplója című könyv és film megérkezett Magyarországra, hozzávetőlegesen akkortájt kezdtek – természetesen a mozi hatására- népszerűek lenni az ún. önsegélyező könyvek. Ekkortájt lett nagy divat a Mars és Vénusz sorozat darabjait olvasni idehaza is és ekkortájt tanulta meg asszonyok, lányok sokasága az”a férfiak olyanok, mint a gumiszalag” vagy „ a férfiak viselkedése az ősemberre vezethető vissza” nevezetű alapelveket. Az efféle self-help könyvekből világszerte nők milliói hitték megtudni a sikeresen működő párkapcsolat receptjét.
S hogy miért e hosszas bevezető? Nos, mert a Nem kellesz eléggé című film éppen egy efféle önsegélyező könyv filmes adaptációja, és mint ilyen, egyedülálló alkotás. A könyv – s így a film is – a Szex és New York című sikersorozat egyik epizódjának párkapcsolat-elemző diskurzusának kulcsmondatát vette kölcsön címéül: Nem kellesz eléggé.
Nem tisztem pálcát törni a self-help műfaja felett, főként, hogy magam is olvastam ilyen könyvet, de azt viszont bátran állíthatom, ez a zsáner nem egy filmes zsáner, maradjon meg inkább a nyomtatott verziónál!
Az önsegélyező könyvekben általában adva vagyon egy tézis – többnyire egy hibás viselkedésminta -, majd egy példa – igaz, valós, tényleg megtörtént, hát persze, aha – s aztán ennek hosszas elemzése, s végül a „hogy csináld, hogy jól csináld” konkluziója. Ez írott formában még szórakoztató is lehet, de a mozivásznon egyszerűen kiábrándító. Mást sem látni a két órás játékidőből egy órában, minthogy a nők mennyi szerencsétlen dolgot képesek tenni, hinni, mondani, beleképzelni adott helyzetekbe és ezáltal hogyan képesek magukat a porig alázni a férfiak előtt, telefonhívásért vagy éppenséggel házasságért könyörögve, ellentmondást nem tűrő alternatívákat adva a hímtársadalomnak és ezzel önamgukat a magányba taszítva. Írva is borzalmas, nemhogy nézve.
Végül aztán egy óra után azért erőt vesz magán a vígjátékká gyúrt segélykönyv és elkezd egészen kellemes mederben folyni a történet, elmaradoznak a nőkből komplett hülyét csináló cselekedetek, s a mozi egészen az alsó középkategóriás romkomok színtjére küzdi fel magát. Csakhogy akkor már mindegy, mert addig már éppen minimum háromszor akaruk otthagyni az egészet és már azt a kevés jópofaságot sem tudjuk értékelni benne, amit pedig lehetne.
Lelkibajokra olvassunk self-helpet, hívjuk fel egy barátunkat vagy keressünk fel egy szakembert. Szórakozás gyanánt pedig nézzük igazi vígjátékot. Ehelyett.
'I see no reason to label everything. I am me."
Sokszor hangoztattam már, hogy nem szeretem Woody Allent. Aztán egyszercsak jött egy film, a Match Point, amit – csakmert London –megnéztem, s lám, kéz csattan a homlokon: ez jó! Akkor sokaktól hallottam, hogy az a Woody Allen már nem AZ a Woody Allen, de bánja kánya, nekem akkor ,az , ott tetszett. Mégsem volt elég mindez arra, hogy a Fülest és a Kasszandra álmát meg akarjam nézni. Arra viszont igen, hogy az idei díjszezonban oly’ sokat emlegetett és nem mellesleg Golden Globe-bal is kitüntetett Vicky Cristina Barcelona-t mindenképpen látni akarjam, majd. A „majd” tegnap volt, s ezennel jelentem: „le vagyok vedve a lábamról.” /sicc!/
Ebben a másfél órás moziban ugyanis nekem egyszerűen minden tetszett, az egész film, egyben,úgy, ahogy van. A két legfontosabb és legnézőfogóbb , ha szabad ilyet mondanom, eleme a dramaturgiának a zene és a narráció. Ezektől lesz az egész film feszes és pörgős. A karakterek kidolgozottáságtól és a jellemfejlődésüktől pedig végtelenül érdekes és elgondolkodtató. Igaz, színészi játékban túl sok csodát ezúttal nem lehet várni, de talán ez nem is az a film, ahol kellene. Itt tényleg sokkal fontosabb az, hogy Cristina (Scarlett Johansson) és Vicky (Rebecca Hall) egy Barcelona-ban eltöltött nyár alatt a kapcsolataik és a velük történtek hatására hogyan és mennyire változnak meg. Hogy vajon a mediterrán hangulat, Juan Antonio (Javier Bardem) és Maria Elena (Penelope Cruz) hatására mennyire lesznek képesek merni az addig meg nem élt vágyaikat és álmaikat megélni, s ha megteszik, vajon képesek lesznek –e örökre a megváltozott világukban élni, vagy inkább visszatáncolnak oda, ahol ha boldogság és szabadság nem is, de biztonság mindenképpen vár rájuk.
Szórakoztató, elgondolkodtató és minden mozzanatában átgondolt mozi a Vicky Cristina Barcelona. Hosszas beszélgetések témája lehet majd tán minden egyes karakter életútja és döntései, noha az, hogy ennyire erős a jellemábrázolás egyeltalán nem teszi nyomasztóvá a filmet, mégcsak túlságosan komollyá sem, de annyit elér, hogy beleégjen a nézőbe a mondanivaló, az örök dilemma, a választás az Élj a mának és a Csak óvatosan között.
Nagyszerű film emberek egymáshoz való viszonyáról, kölcsönhatásokról és hatásokról, elsőrangúan megválogatott zenei betétekkel, meleg tónusú képekkel és-véleményem szerint – hibátlan befejezéssel. Ha még pár ilyet rendez a Mester, esküszöm, Woody Allen – fan leszek!
Nem is olyan régen láttam, de megint sorra került, mostmár dvd-ről, a megintcsak 15 fokos júliusi "melegben" - úgyis úúútálom a meleget -. Velem nézte még egy nagy tál mogyoró és egy pihe-puha pléd, ami alól kikandikáltam.
Megintcsak tetszett, semmit nem vesztett a bájából, pedig tényleg nem régen láttam. Helyes kis filmecske, no.
