Görögbe fogadva

Nia Vardalos nem jó színésznő. Nia Vardalos jó görög. És mint ilyen, úgy tűnik, időről-időre késztetést érez arra, hogy szeretett óhazáját vagy legalább annak hagyományait minél több mozinézőnek megmutassa. Próbálta már ezt megtenni a legalapvetőbb sztereotípiákra építve – gondoljunk csak a Bazi nagy görög lagziban a bajszos nőkre, a báránysültre vagy az Uzóra – és megpróbálta most is, bár talán félve attól, hogy a görögökre gondolva mindenkinek a Vindex fog eszébe jutni, komolyabban, a kultúrára és a történelmi gyökerekre építve. Persze, ettől még a Görögbe fogadva vígjáték, van benne minden, ami ilyenkor kell, szóvicc, helyzetkomikum, romantika és így tovább. Sőt, van benne – és talán ez a legnagyobb erénye – egy csuda nagy fricska „Az amerikai tursitának”, aki persze később feloldozást nyer a csípős tollú forgatókönyvíró által ráhúzott negatívumok alól.

Ismét tanulhatunk – mondtam már, hogy Miss Vardalos jó görög? – néhány görög szót, ha egy kevéskét tudnunk angolul, akkor arra is fényt deríthetünk, hogy mi olyan vicces abban a görög névben, hogy Poupi Kakas, és nem mellesleg az is kiderül, hogy egy jókor eljárt szirtaki mindenre gyógyír lehet.

A maga kategóriájában átlagos mozi a Görögbe fogadva, mind a rendező Donald Petrie egyik talán legüdébb romkomja , a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt?, mind Nia Vardalos korábbi görögös filmje, a már említett Bazi nagy görög lagzi köröket ver rá. Mindazonáltal az Amerikában született görög lány visszatelepül Görögországba, hogy aztán később amerikaiaknak meséljen a Hellén kultúráról több ezer éves romok közt negyven fokban alaptörténetű mozi nem olyan rossz, mint azt a sok fanyalgó és a Mamma mia!-ra erősen hajazó grafikai plágium ténye a plakát kapcsán sejtetheti.

Ahogy már írtam, minden benne van, aminek lennie kell, csak annak egy része – Pély Barna után szabadon – nem jön át. De ettől még egy laza másfél órás mozizást, ha másért nem, hát a zenéért és a ködös őszben lélekemelően ható napfényért feltételnül megér.

Harold és Maude

Ha a Keresd a nőt!-ben Cameron Diaz nem emlegeti annyiszor ezt a filmet, azt hiszem, sosem hallok róla. /Számomra/ ismeretlen szereplők, enyhén szólva bizarr témaválasztás ...hát, nem tudom. 

Az 1971-es Harold és Maude egy különös kapcsolat története. Egy pár nap hiján 80 éves hölgy és egy kamaszfiú barátságáról szól. Mindketten magányosak, s úgy tűnik, egymásban talának meg valamit, amit Maude-nak az élet, Haroldnak pedig a családja nem adott meg. 

Maude életvidám (-nak tűnik), Harold depressziós és nemcsak annak tűnik. Az egyetlen módja ugyanis, hogy a családjától minimális figyelmet kicsikarjon az, ha öngyilkosságot színlel. Maude azonban figyel rá, egy addig számára ismeretlen világot mutat neki, ami persze a naív fiú életét és világlátását gyökerestül felforgatja. A két újdonsült barát beleveti magát az életbe, de természetesen jön a váratlan fordulat és aztán szimbólumokkal teli záróképsor - a film legjobb jelenete.

Tudom, hogy megkövülten kellett volna a tévé előtt ülnöm a film végén, de nem ment. Nálam ez a film nem hatott. Inkább idegesített. Arról, hogy az élet szép, hogy ragadd meg minden pillanatát - már megint az a fránya Carpe Diem - már sokkal jobb filmek is születettek. Körökkel jobbak....

A Bakancslista

Súlyos, és biztosan sokak szívének nem kedves ítélettel kezdeném mindjárt az elején. Rob Reiner talált egy maradék cafatkát a lerágott csonton, s gyorsan leharapdálta. Bármennyire is szigorúnak hangzik, és bármennyire is sokak ellenszenvét váltja ki ez a mondat, ez akkoris így van. 

Talán az egyik legtöbbször feldolgozott, s ettől már – már zavarba ejtően unalmas téma, két zseniális aktor, két csodás „játszó”, akik zsírpapírt tettek korábbi karaktereikre, Nicholson a Lesz ez még így se! kiállhatatlan írójáéra, Freeman pedig a börtönlakó Red-ére a Shawshank börtönből és mesterien körberajzolták őket, hogy aztán minden erőfeszítés nélkül együtt alkossanak valami messze nem maradandót. Ennyi a film.

Nem tudom, el lehet-e még ezt a témát úgy adni, hogy eredeti tudjon lenni tőle egy forgatókönyv, de abban megingathatatlanul biztos vagyok, hogy ezúttal nem sikerült. Sokkal jobban, sokkal mélyebben és sokkal emberibben megírták ezt már, s nem egy előd-film lényegsen mentesebb volt a közhelyektől, a túlzóan színes mesevilág-hangulattól és a valószerűtlen történésektől. 

Mégis, azt mondom, nem rossz ez a film. Máshol is ezt mondtam, itt is ezt mondom. De mégis miért? Mert szerettem a Lesz ez még így se!-t és a Remény rabjait. Soványka magyarázat, de csakis ezért. A két főszereplőtől pedig ugyanazt kaptam, amit ott szerettem. Legalábbis az első félórában, a film legerősebb részében igen. Csak és kizárólag ezért mondom azt, hogy nem rossz ez a mozi. 

Mert a giccs, a rendezői bakik és a unos-untalan a szánkba kiáltott téma már nem tud jó lenni, ha nem két ekkora színészóriás akarja velünk elhitetni, akiknek még akkoris sikerül valamit menteni a filmből, hacsak a saját alakításaik archívumában kotorászva hoznak össze egy-egy figurát. 

Aki most olvasol: ha listát írnál azokról a filmekről, amiket látnod kell,amiket feltétlenül látni szeretnél, mielőtt meghalsz; ha egy filmes bakancslista írására adnád a fejed, fogadj meg egy jótanácsot, s ha feltétlen szerepelteni akarod a listádon ezt a filmet, tedd valahova a végére .... van ennél annyi sokkal jobb, hogy ez bőven ráér. Én legalábbis így hiszem.

Mert a Bakancslista füstje ugyan messzire ellátszik, a lángja fele annyi meleget sem ad. 

Idétlen - időkig

Hétfői mozi-élmény. Már amennyire élmény. Nem is tudom, vegyesek az érzelmeim. Az eleje zseniális, tényleg tökéletesen megírt, tényleg tele van hatalmas poénokkal. De a közepe táján nagyon leül és kaotikus lesz. Értem én, hogy életfeladatok, meg carpe diem, de valahogy nem áll össze nekem a dolog.

Talán egy újranézésnél.... Nem mondom, hogy nem tetszett, de annyira nem tetszett. Csak egy újabb esélynyire. Majd, egyszer....

Az utolsó vakáció - A hét-filmes hétvége második filmje

/Mi a fene az a hét – filmes hétvége? Nos, az egy olyan hétvége volt az életemben – most hétvége- amikor a legközelebbi társaim a papírzsebkendő és a távirányító voltak. Mivel a kis taknyos fejem csak ismétlő dvd-zésre volt képes, és csakis vígjátékokra, így a hét – filmes hétvége két napjának eredménye éppen hét film lett, amiket egytől-egyik nagyon jó volt újralátni./

De milyen jó volt újra látni!

Nagyon szeretem ezt a filmet, még akkoris, ha totál sablonos történet. Georgia Byrd - ről - Latifah - , a szerény és végtelenül bájos áruházi eladóról - aki nem mellesleg kitűnő szakács - kiderül, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved és mindössze pár hete van hátra. Ugyan semmi baja és egyeltalán nem érti, mi ez az egész, beletörődik a megváltoztathatatlanba, sőt... Úgy dönt, minden megtakarított pénzét kiveszi a bankból és elindul megvalósítani egyik legnagyobb álmát, ami nem más, mint megszállni a Karlovy Vary-ban található Pupp Hotelben és találkozni az ottani séffel, Didier-vel.( Gérard Depardieu) Hátrahagy mindent, a bimbódzó kapcsolatot a szintén eladó Sean-nal ( LL Cool J ), a családját és anélkül, hogy egy szót is szólna, eltűnik. Élni és meghalni.
A hotelben aztán gyorsan népszerű lesz a végtelen életigenlésével és a kedvességével, s persze, senki sem tudja, a sok sznob között vajon ki ez a bájos, elbűvölő teremtés, és hogyan képes ennyire pozitívan látni és megélni a világot.



Nem azért szeretem ezt a filmet, amiről szól. Ahhoz túl sok hasonlót láttam már. Azért szeretem, ahogy szól és azért szeretem, mert Queen Latifah alakítását Kocsis Mariann szinkronjával nem lehet nem szeretni! Olyan tökéletesek ők ketten, hogy eszembe nem jutott soha megnézni a filmet angolul. Hihetetlen szeretet és kedvesség áramlik a kettőjük által született személyiségből, ami még azt is elfeledteti a nézővel, hogy micsoda szimpla kis vígjátékot néz és azt is, hogy már megint a fejébe akarják verni, hogy az élet minden pillanat értékes, nem szabad semmit halogatni és soha nem szabad elfelejteni csak a mának élni.



Olyat tud ez a film a főszereplőjével és a csodás helyszínével, amit kevés film tud. Egy nagy közhely-halomból egy imádni való mozit csinálni. Örülök, hogy megint megnéztem. Nem utoljára, az is biztos!

/ A Grandhotel Pupp honlapja itt. Érdemes megnézni, hol játszódik a film.../

Édes November

Régi adósságomat törleszettem, amikor végre megnéztem ezt a filmet, amit mintha valami hatalmas misztikum lengne körül, vagy tán nem is ez a jó szó, de tény, akik látták, nagyon jelentőségteljesen tudják kérdezni a "tudatlanoktól", hogy "Te még nem láttad??". Nem értem, mire ez a felhajtás. Tényleg nem értem.

A történet alapja viszonylag egyszerű és még csak azt sem lehet mondani, hogy nem láttunk még effélét soha. Nelson - Reeves - egy munkamániás reklámügynököt alakít, akinek természetesen semmire sincs ideje, rettentő fontos és elfoglalt a nap minden egyes másodpercében, s eközben - ahogy illik "fontoséknál" - elfelejt élni. A véletlen sodorja útjába Sara-t egy KRESZ - vizsga alkalmával, azt a Sara-t, aki - ez sem lesz meglepő - maga az életvidámság, aki a leges-legapróbb dologkban is képes meglátni a csodát, s aki - nyilvánvalóan - gyökeres ellentéte Nelson - nak.

Talán nem is történne semmi érdekes velük, ha Sara nem kérné meg Nelson-t, hogy töltse vele a novembert. Ne dolgozzon, felejtsen el mindent, amit eddig tett, ahogyan eddig élt és legyen vele. Természetesen Nelson minderről hallani sem akar, de aztán hogy, hogy nem mégis azon kapja magát, hogy Sara- nál ébred. November elsején...

Azért írtam csak le pár szóban, mi is a történet, hogy némi kedvet csináljak hozzá. S aztán most jön némi kedvelvevő. Ugyanis a várakozásaimat messze alulmúlta a film. Nem lenne vele semmi baj, ha nem ez lenne ebben a témában a kismilliomodik. Persze, egy szóval sem mondom, hogy míg néztem, nem fogadkoztam, hogy majd máshogy fogok élni, és majd meglátom az életben az apró csodákat stb, de a végére ráébredtem, hogy ezt már korábban vagy egy tucat filmnél megtettem...

Érzékelten dög lennék, ha azt mondanám hogy nem érintett meg a történet, hiszen a benne rejlő fordulat és hangulatváltás nem hiszem, hogy bárki lelkét érintetlenül tudta volna hagyni. Mindössze annyi a baj, hogy nagyon meg akarták üzenni, hogy éljünk, hogy Carpe Diem! Nem tehetek róla, azonnal a Griffin És Phoenix eröltetett üzenetközvetítési stílusa jutott eszembe róla. Könyörgöm, hadd szürjem le én, amit akarok! Sokkal többre tartok egy olyan filmet, amin napokig pörög még az agyam, amit napokig lehet fejtegetni. Itt nincs meglepetés. Arcunkba csap a mondanivaló, ráadásul többször, többféle okosság formájában is. Ha soha korábban nem láttam volna hasonló "romantikus film komoly üzenettel" kategóriájú filmet, most egekig magasztalnám az Édes Novembert. Így csak kipipálom, azzal a megjegyzéssel, hogy egy jópofa ötlet, extra sok sziruppal.

Egy próbát megér, tán többet is. De hasonló témakörben sok, lényegesen kiemelkedőbb alkotás született már. Az Édes Novembernek marad az erős középmezőny.

Griffin és Phoenix

Ha már így lelenendültem, a korábbi filmes jegyzetek közül idemásolok mégegyet - s aztán szépen, sorban az összes régebbit is , egy csodás filmről, ami megintcsak több, mint must see! Íme a gondolataim:

Embermese.

Gyönyörű, egyszerre vidám és megható embermese.

Csak egy hangyányival kevesebb Hollywood nevű fűszer kellett volna rá. Ez ennek a filmnek az egyetlen hibája. És ez sem akkora, amit nagyon hangosan kiabálva kellene felróni neki.

Merthogy ez egy csuda egy szívmelengető és a melengetés közben szívet szorongató alkotás. Griffin mindjárt a film legelején megtudja a diagnózist, viszonylag gyorsan döntést hoz a jövőjét illetően és ugyanilyen gyorsan ismeri meg Phoenix-et. Még alig kezdőött el a film, máris alakul köztük valami. Bájos és egyedi humorral megáldott történet kezd kibontakozni, minden szép és jó, csodásan összeillenek ők ketten, csakúgy kontráznak egymás beszólásaira, közel egy órán át egy kitűnően megírt romantikus filmet nézhetünk, rendkívül találóan válogatott zenei betétekkel. Egy romantikus filmet, ahol egy boldog pár úgy dönt, mostantól elkezdenek ÉLNI. Előszedik a képzeletbeli „A dolgok, amiket meg akartam tenni” listáikat és szépen, sorban meg is teszik őket. Olyan dolgok szerepelnek Grfiffin listáján, mint felugrani egy robogó tehervonatra és olyanok Phoenix-én, mint elégtételt venni a sikertelen gimnáziumi évekért, meglehetősen sajátos módon. És igen, megteszik. Az oly sokszor hallott, látott, olvasott Carpe Diem jegyében, megteszik. Ez az a pont, ahol minden szépsége, bája és szeretetreméltósága ellenére kicsit túl Hollywoodi lesz a film. Vagy ha nem is Hollywoodi, hát nemzetközien klisés. Merthát mi az, amit a rohanó világban nap, mint nap hallunk? Hogy szakítsunk több időt egymásra, a szeretteinkre, azokra a dolgokra, amik fontosak nekünk, és még hosszan sorolhatnám. Nem baj persze, hogy egy újabb film emlékeztet minket erre, csak picikét az volt az érzésem, hogy nagyon akar emlékeztetni és nem hagyja, hogy magamtól jöjjek rá, emlékezni akarok erre. És mindeközben elengedhetetlenül szól a zene, a tökéletesen megválasztott dalok sora. – Halkan jegyzem meg, hogy a filmzenével elég mostohán bánt a világ, még egy tisztességes felsorolás sem lelhető fel a dalokról sehol, így akit érdekelnek az elhangzott dalok, bizony szorgosan kell nyomkodnia a pause gombot a film végén-, noha nem véletlen, hogy ezek a dalok kerültek a filmbe és hogy oda kerültek, ahol elhangzanak. –

Közel egy óra után fordul meg a történet, mikor fény derül Phoenix titkára. Arra a titokra, amit akarva akaratlanul is sejteni lehet már a filmből, így nem éri meglepetésként a nézőt, inkább afféle „na, ugye megmondtam „ érzés törhet belőlünk elő. Tudjuk hát a titkot, mégsem fordul akkorát a történet. Megy tovább arra, amerre rendeltetett, a végkifejlet felé, amit persze , szintén sejteni lehet már, mégis nagyon várjuk már, nagyon akarjuk tudni, nagyon meg akarjuk élni.

És a végkifejlet az, ahol – bár oda aztán tényleg sok jutott Hollywood fűszeréből – igazán belénk markol a történet, ahol – szégyen, nem szégyen, nálam előkerült a zsebkendő és nem azért, mert nem tudtam, hogy ez lesz az embermese vége, hanem mert a rendező olyannyira szépen vezet el bennünket a film utolsó harmadától a film legvégéig, hogy az valóban megható.

Csodás embermese a Griffin és Phoenix, mégha kapott Hollywood kliséiből jócskán és mégha egy ezerszer hangoztatatott, pont annyiszor megfogadott és pont annyiszor csak ideig-óráig betartott dologról akar is mesélni, arról, hogy egy életünk van és azt úgy kell élnünk, hogy annak minden percéből a lehető legjobbat hozzuk ki, még akkoris. Mindannyian kaptunk már e-mailben olyan láncleveleket, hogy ne felejtsük el elmondani szeretteinknek, mit jelentenek nekünk, mert talán holnap már késő lesz, hogy csak az a pillanat számít, amiben éppen élünk. Ilyen lánclevél a Griffin és Phoenix is, de minden lánclevelek legcsodálatosabbika. Két nagyszerű színésszel, akik jószerivel ketten játszák végig a filmet , hiszen alig akad mellékszereplő valamint két nagyszerű szinkronhanggal, Tóth Augusztával és Epres Attillával és nagyon, de nagyon eltalált dalokkal.

Jószívvel ajánlom ezt az embermesét mindenkinek ebben a rohanó világban, mert csodás és elgondolkodtató, de ugyanakkor nagyonis szórakoztató százhárom percben lesz része és talán ideig-óráig emlékezni fog arra, hogy igen, mégiscsak lehet abban valami, hogy Carpe Diem!