Büszkeség és balítélet

A 2005-ös verzió újranézése után egy kis szösszenet az új feldolgozás kontra a korábbi BBC-s változatról. Tényleg csak röviden. 

Nem tagadom, nekem a BBC feldolgozása ezesetben sokkal jobban tetszett. Sietve teszem hozzá, nincs ez így minden Jane Austen művel, mert történetesen az Értelem és érzelem Ang Lee-féle változata lényegesen jobb véleményem szerint, mint a BBC adaptációja.

De visszatérve a Büszkeség és balítélethez. Míg a BBC verziója hosszabb - 5 részes és tán megvan 300 perces is -, addig a filmvászonra készült változat nincs két órás, ami értelemszerűvé teszi, hogy a sorozat sokkal alaposabb, részletgazdagabb, mint a mozifilm. Éppen ezért sokkal jobban követhető a történet, és hatásvadász jelenetekre sincs szükség - gondolok itt az új változat hosszas táncjeleneteire-, mert maga a történet is tud hatni, ugyanis van rá ideje.

Tény, a moziflm szereplői ismert színészek, akiknek a nevével még Amerikában is eladható lett Austen, igaz, ehhez kellett egy alternatív befejezés is. Valószínűleg az USA-ban kevés tévénéző küzdötte volna végig magát az ötrészes, brit akcentussal készült - még szép!-, sorozaton. 

Ami a szinkronokat illeti, ne is beszéljünk az új változatról, emeljünk csak kalapot a régebbi előtt. Az ugyanis messze magasan viszi a pálmát.

Summa summárum,mindkettő afféle "ne má', hogy te még nem láttad", de igazán a szívünkbe zárni - gyanítom -, csak a sorozatot fogjuk. 

A Hercegnő

Olykor bölcs dolog nem várni semmit egy filmtől és nem tájékozódni előtte semmiről, ami vele kapcsolatos. Ezt a tézist látszik igazolni a Keira Knightley főszereplésével készült A hercegnő című kosztümös-romantikus mozi is.A brit színésznő a könyvadaptációk után – Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés – egy életrajzi filmben kapott lehetőséget bizonyítani, hogy a vélt vagy valós táplálkozási problémák és a gyakori kritikák ellenére is megállja a helyét fűzőbe csavarva, hatalmas konttyal a fején, egy 18. századi angol arisztokrata asszonyt megformázva. 

Az 1757-ben született Georgiana Spencer – asszonynevén Georgiana Cavendish - valóban filmvászonra kívánkozó, fordulatos élettörténetéből készült mozi főszereplőjeként Miss Knightley-nek sikerült az, ami – véleményem szerint – a már említett két filmben nem: megmutatta, hogy igenis tud ő, ha akar. Hálás szerep is jutott neki, lássuk be, hiszen egy olyan asszonyt kellett eljátszania, akinek az élete valóban kész regény volt, egy választási kényszerekkel terhelt komoly harc az anyaszerep, a feleségszerep és a szerelem között vívódva, mindezt úgy, hogy közben szenvedélyes szerencsejátékosként és divatikonként – ha szabad ezt a szót használni egy 18. századi úrhölggyel kapcoslatban - tekintett rá a századvég angol arisztokráciája. 

Georgiana Spencer olyan korban élt, amikor a leánygyermek nem számított áldásnak a háznál, s amikor ennek a leánynak annyi jutott osztályrészül, hogy csinos fiatallá serdülve a rangjához méltóan és a családi érdekek kívánalmai szerint megházasodjon, s a neki „rendelt” urat mihamarabb fiúgyermekkel ajándékozza meg. Mindeközben pedig legyen végtelenül lojális, hallgatag és alázatos, valamint viseljen el szó nélkül mindent, amit csak magas rangú ura tenni óhajt vele vagy nélküle. 

A többek közt Anders Thomas Jensen által írt forgatókönyv minden tekintetben megfelel a ma igényeinek, miközben nagyon hűen követi Georgiana, azaz G. életének minden fontos állomását. Éppen ezért, aki valóban élvezni szeretné ezt a fordulatokkal jócskán felvérzetett mozit, az ne olvassa el előre Devonshire Hercegnőjének élettörténetét, hisz’ az életrajz gyakorlatilag ezesetben egy hatalmas spolier, még akkoris, ha a már említett huszonegyedik századira igazítás keretében olyan történelmi hitelességükben megkérdőjelezhető elemek is került a filmbe, mint például egy nő szeret nőt- jelenet.

Egy nem hétköznapi asszony portréjának remek filmre vitele A hercegnő, ami ha a nagynevű elődökkel – Elizabeth – nem is veheti fel a versenyt, előkelő helyet foglal el azon filmek között, amik a brit nemesség szereplőinek életét dolgozzák fel. S tudván, hogy hány és hány különös sorsú arisztokrata koptatta a főúri rezidenciák lépcsőt a ködös Albionban az évszázadok során, biztosak lehetünk benne, hogy G. története nem az utolsó a sorban... 

Love Actually - Igazából szerelem - megint

Nem tudom, hányadszor láttam már. És már megint és még mindig tudta magát más szemszögből láttatni. Érdekes, hogy ennyi idő után éppen most lett a London - szál a legerősebb benne nekem. És a nosztalgikus vonal is. 

Ahogy néztem, eszembe jutott, mikor 2003-ban, december 21-én Annával először láttuk a moziban. Akkor még nem tetszett annyira, mint azóta, amióta az idő megérlelte bennem. Szóval, akkor, 2003-ban Londonért szerettük. Akkor még fontos volt nekem az  a város.... És nagyon akartam látni. Emlékszem, azt mondtam, úgy akarok oda megérkezni, mint az utasok a film elején. A Heathrow-ra, ilyen örömök közepette. Akkor még nem tudtuk, sem Anna, sem én, alig másfél év múlva teljesül az álmom, úgy, hogy ő vár engem Andrással odakinn, a Heathrow-n.

2003-ban arra vágytunk, hogy végigsétáljunk a Millenium Bridge-n, megkeressük a házat, aminek kékre van festve az alja, eljussunk a Trafalgar Square-re ... Háromnegyed év múlva Anna kiköltözött Londonba, másfél év múlva pedig már ott várt rám Heathrow-n. És átsétáltunk a Millenium Bridge-n, hajóról megnéztük a kékre festett aljú OxO - házat és leges-legelőször, érkezésem másnapjan a Trafalgar Square-t.

Nekem ez is a Love Actually. Egy 2003-as álom és a 2005-ös megvalósulása. Most leginkább ezt láttam benne.

Ma este egyébként műsorára tűzi a Tv2. Magyarul. Hát nem tudom... Bár úgysem fogom kibírni, hogy legalább részben ne nézzem meg, de fura lesz nem angolul. Sebaj, majd tesztelem, mennyire tudom visszafordítani a szöveget, ha már úgyis megy kivülről, angolul. :) 

Atonement - Vágy és vezeklés

Ian McEwan 2001-ben írta meg a film alapjául szolgáló azonos című regényét, ami akkor Nagy-Britanniában hatalmas sikert aratott, több díjra is jelölték és nem volt meglepő, hogy a metrón, egyéb tömegközlekedési eszközökön órákat utazó britek kezében az aktuális napilapok mellett az Atonement ( a szó jelentése: megbékélés, vezeklés) volt a leggyakrabban látott olvasmány. 2006-ban az írót plágiummal vádolták, ami alól aztán később felmentették, de a botrány talán még nagyobb sikert hozott a könyvnek.

Ewan nem egy írótársára is nagy hatást gyakorolt a könyv, nem kisebb személyiség, mint John Updike amerikai író például azt mondta a regényról, hogy azt egy amerikai író képtelen lett volna megírni. / További érdekességek a filmről itt. /

Joe Wright készítette el a regény filmváltozatát, akinek volt már némi gyakorlata az angol romantikus regények filmrevitelének terén, lévén, hogy 2005-ben ő volt a Büszkeség és Balítélet című film rendezője, amiért BAFTA díjjal jutalmazták 2006-ban.




Az Atonement egy testvérpár, Cecilia (Keira Knightley) és Briony (gyerekkorában Saoirse Ronan , később Romola Garai végül Vanessa Redgrave) története, sok-sok évtizeden átívelő romantikus történet, ami a '30-as években indul és 1999-ben ér véget. Van a történetnek - természetesen - egy férfi főszereplője is, Robbie, akit James McAvoy alakít brilliánsan.

A történet, ahogy írtam, a 30-as évek Angliájában indul, Robbie a gondnok fia reménytelenül szerelmes Ceciliába, aki látszólag nem viszonozza az érzelmeit .. Látszólag ... Cecilia 13 éves húga látvány a kettőjük közt folyó különös viszonyt, arra a következtetésre jut, hogy Robbie mániákus és testvére veszélyben van. Ebben csak megerősíti egy levél elolvasása, amit Robbie Ceciliának írt illetve más, olyan esemény is, aminek a szemtanúja lesz. (spoiler lenne leírni...) Briony eztán megvádolja Robbie-t valamivel, amit nem követett el, s így Robbie előbb börtönbe, majd a frontra kerül, távol Ceciliától, s persze, tőle is.

Briony súlyos titkát évtizedeken át kénytelen hordozni, a háborúban ápolónőként majd később híres írónőként is. S természetesen nem csak a saját lelkiismeretével kell elszámolnia, hiszen ott van Cecilia, a nővére és Robbie is....




Keira Knightley nem tartozik a kedvenc színésznőim közé, mégis azt kell mondjam, remek alakítást nyújt a filmben. Joe Wright korábban, még a Büszkeség és Balítélet forgatása közben már tervezte az Atonement-et, akkor Knightley-t a fiatal felnőtt Briony szerepére szánta, de mikor a Torontoi Filmfesztiválon a vörös szőnyegen meglátta egy gyönyőrű ruhában, úgy érzete, tud eléggé "nő" lenni Cecilia szerepére. Igaza volt.

A kamasz Briony-t alakító Saorise Ronan fantasztikus, egyszerűen lejátszik bárkit,aki vele együtt a filmvásznon van. Elképesztően tud nézni, amivel nagy hatást gyakorol nézőjére.
Romola Garai alakítása számomra átlagosnak tűnt, tény, nem volt meghatározó a szerepe, Vanessa Redgrave viszont a monológjával olyan, de olyan tökéletes, hogy borsódzik tőle az ember háta, persze jó értelemben. Nem tölt hosszú időt a vásznon, de azzal a rövikde idővel is maradandót alkot. ( S nem mellesleg nagyon egyedi befejezést ad a filmnek. )

James McAvoy játéka hibátlan, jó választás volt a szerepre. Ha azt kellene megmondanom, ki fogott meg a legjobban, mégsem őt, hanem Saoirse Ronan-t választanám. Remek, remek és remek!





Nagyon-nagyon tetszett az Atonement,mégha nem is ez lesz a legkedvesebb angol romantikus filmem, és mégha a háborús részeket kissé soknak és hosszúnak is találtam különösen Robbie Dunkirk-i tartózkodásnak bemutatását - nem tudtam átérezni a háború drámáját azokban a képekben, sokkal inkább a halott gyerekek látványát tartottam megrázónak és olyannak, ami hatni tud a nézőre-.
Brilliáns operatőri munka, - érdekes vízalatti felvételekkel kiegészítve - csodás zene, csodás tájak. ( Külön kedves szívemnek, hogy a film egyik forgatási helyszíne East Sussex-ben a Seven Sisters, ahol én is jártam és ami egy olyan hely, amihez fogható kevés van ... )

Ami még érdekessé teszi a filmet, az a rendező sajátos láttatásmódja, az ahogyan nem mindig kronológiában látunk mindent, sokszor előbb tár elénk egy látszólag oda nem illő képsort, amire aztán visszamenőleg kapunk magyarázatot, sőt sokszor az is előfordul, hogy később döbbenünk rá, amit láttunk, meg sem történt, csak játszott egyet a képzeletünkkel Joe Wright és persze Ian Ewan - , csak megmutatta (-ák), "mi is lehetett volna, ha ..." A több szemszögből való történetmesélés mellett talán ez a különös dramaturgia az Atonement egyik legerősebb pillére.

Azt szerettem még ebben a filmben, ahogy a rendező a képsoraival és a zenével"átvisz" a történeten, a lágy színek,a minden percben a történethez tökéletesen illeszkedő zenei aláfestés, és a történetvezetés fonala a szokatlan dramaturgiai megoldások ellenére is egységesek, s ezek kiegészülve a tökéletes színészi alakításokkal olyan egységgé teszik az Atonement-et, ami az első perctől az utolsóig leköti nézőjét, mintegy kézenfogva vezeti végig majd' hetven év történetén.



Hadd írjak még egy gondolatot a film zseniális plakátjáról (lásd fent), amiben tulajdonképpen minden, ami ez a film, benne van. Ezt a mondatomat azonban itt és most nem szeretném megmagyarázni, de aki megnézi a filmet, utólag érteni fogja, miért mondtam és miért látom így.




Az angol romantikus filmek rajongóinak kötekező darab, aki pedig még nem "angol romantikus" - rajongó, kezdje ezzel a filmmel. Nem fog csalódni!