Besokkalva a sok vígjátékból tegnap este, bár fáradt voltam, muszáj volt komolyabb és értékesebb filmet néznem. Két jelölt volt, az M1-en a Mephisto vagy dvd-ről Rejtély.Elviekben a Mephisto nyert, de miután egy darabig néztem, rá kellett jönnöm, tisztább agy kell hozzá, vagy nem is tudom, lényeg a lényeg, lecseréltem a Rejtély-re. S aztán ma ezt írtam róla: Michael Haneke 2001-ben már meglepte a közönséget egy szokatlan hangvételű filmmel, a Zongoratanárnővel, mellyel a rendező 2001-ben Cannes-ban a zsűri Nagydíját nyerte. Négy évvel később ugyanő kapta a legjobb rendező díját, ezúttal azonban a Rejtély című, szintén hétköznapinak egy cseppet sem mondható alkotásáért. A Rejtély teljes valójában rejtély nézője számára. A történet főhőse, Georges Laurent (Daniel Auteuil) és felesége, Anne (Juliette Binoche) egy nap egy videokazettát kapnak, amire valaki felvette a család látszólag jelentéktelennek tűnő mindennapjait, mindezt a házukkal szemközti utcácskából, valahonnan. Az értetlenségből felócsudni sincs idejük, máris érkezik az újabb küldemény, ezúttal már egy rajzba csomagolva, s aztán az újabb, s megint egy ... Georges azonban kap némi segítséegt ahhoz, hogy rájöjjön, ki az az, akinek köze lehet a felvételekhez, s ezen segítség nyomában elindul kideríteni, mi is zajlik körülötte.
A hosszú, vágás nélküli percekkel, az aláfestő zene teljes hiányával és az így keletkező súlyos csenddel a rendező olyan mértékű feszültésget teremt a film első felében, hogy noha semmi olyasmit nem látunk a képen, végig feszülten várjuk, hogy valami hirtelen történjen, hogy oldódjon végre az a rettenetes feszültség. Egy percre nem tud az agyunk kikapcsolni, folyamatosan és nagyon erősen akarjuk tudni, mi a megoldás kulcsa, és néha már azon kapjuk magunkat, hogy minden apró részletet megpróbálunk észrevenni a képen, mert úgy érezzük, itt később még bármi fontos lehet. Apró adagokban kapjuk a segítséget, hogy közelebb jussunk a rejtély megoldásához, és folyamatosan várjuk a nagy csavart a történetben. S talán ez a baj. Az elvárások. Az első közel másfél órában olyan magasra teszi a rendező a mércét, annyira titkozatos az egész történetvezetés, hogy eztán nagyon hiányoljuk a katarzist, ami sajnos elmarad. Még a film jó kétharmadánál sem tudjuk, mi és miért történik, s az egyébként kissé hosszú játékidő utolsó harmadára maradna a titkok teljesmértékű leleplezése. Csakhogy ez elmarad. Értetlenül ülünk a végefőcím alatt és még mindig nem tudjuk, mi is történt valójában. Gyárthatunk teoriákat magunknak, de a rendező ebben már nem segít.
Ami biztos, egy nagyon erős, valóban hátborzongató első rész után után egy családi drámába átcsapó filmet kapunk Michael Haneke-től, ami komolyan hiányérzetet hagy maga után. És nem csak azért, mert igazából nem értjük, hanem azért is, mert nem élhettük meg azt a mértékű katarzist, amit ez a film kívánt volna.
Egy könnyen széthulló, sok titkot őrző család életének bemutatáshoz sok ez a film, feszültséggel teli thirillernek pedig kevés. Egyszer nézhető, s tán egyszer látni is kell, de a számomra szinte tökéletes Zongoratanárnő után sajnos csalódás.
Nagyon rejtélyes és kicsit csalódás.
( A film hivatalos honlapja érdekességképpen
ITT )
