Half Nelson - - - Fél Nelson

Lássuk be, a legrosszabb diákcsapatból is csodát kinevelő tanárokról szóló filmekkel már tele van a padlás. Egy efféle mozi már az első perctől kezdve halálra van ítélve a kiszámíthatósága miatt és amiatt, mert a nézők óhatatlanul is a téméban született ismertebb elődeikhez hasonlítgatják ezeket az alkotásokat. Ezért, sok más mellett ezért üde színfolt a tanár-diák filmek palettáján a Fél Nelson, ami egy messze nem tradicionális tanár-diák viszony, engedtessék meg, hogy barátságnak hívjam, bemutatásával a sulis filmek egyik legkülönösebbikévé küzdötte fel magát a képzeletbeli listámon.

Bevallom őszintén, sokáig vártam azzal, hogy megnézzem, valahogy riasztott, hogy kézikamerás felvételeket kell néznem, merthogy nem szívesen lesegetem az ide-oda ugráló kamera mögött ide-oda ugráló embereket bő másfél órán át. Eme félelmem részben be is igazolódott, viszont a drogmámorban úszó történelem tanár és kosárlabda edzőr– Ryan Gosling – arcának rezdüléseit bemutatandó a lehető leghatásosabb eszköz egy kézben tartott kamera.

Ez a film Ryan Gosling jutalomjátéka, amivel 2007-ben az Oscar-jelölést is kiérdemelte / Forrest Whitaker nyert Az utolsó skót királyban nyújtott alakításával/ és Shareeka Epps nagy esélye arra, hogy a jövőben még halljunk róla, akár egy hasonló gála kapcsán is. 

Amit ők ketten, - sokszor csak mimikával – eljátszanak, az valami zseniális. Gosling, filmbeli szerepe szerint Dan, kábítószerfüggő, s a szenvedély olyannyira eluralkodott már rajta, hogy az iskolában is kénytelen szívni a füvet. Epps, azaz Drey, a tanítvány , az ifjú kosaras rajtakapja tanárát füvezés közben. Így indul a tanár-diák viszony transzformációja valami különös és megnevezhetetlen viszonnyá, ami talán mégis a barátásg definíciójához áll legközelebb. Még akkoris, ha egy fiatal felnőtt tanár és egy nagy-kiskamasz lány közt ez szinte hihetetlennek tűnik. 

Nem szépítem, baromi jó film, a nehézkes indulás és a néhol zavaró kameramozgások ellenére is. Gosling nak pedig járt volna az arany szobor . 

Abszolút „másztszí”!

Plasztik szerelem - másodszor

Második nekifutás, mostmár DVD-ről. És a második gondoltasor, ami a film kapcsán eszembe jutott, rögtön a film megnézése után. Ime:

Egy film, ami eléri nézőjénél, hogy összeszoruljon a szíve egy guminő lelkéért. Egy film, amihez fogathóan sok szeretettel megírt filmet régen láttam már. És egy film, amit mindenkinek látnia kell. 

Ezúttal kihagynám a mélyreható elemzéseket motivációkról, dramaturgiáról, vagy a szereprőkről. Csak annyit mondanék, hogy a Plasztik szerelem egy igazi "szeretet-film", amiről nekem elsősorban az jut eszembe, hogy bár mindannyiunknak annyi törődés és elfogadás jutna az életben, mint Larsnak, s bárcsak mindannyian annyi segítséget kapnák a környezetünktől, hogy életünk nehéz periódusaiban, a mélypontokon könnyebben át tudjunk lendülni, mint amennyit egy kisvárosnyi ember ad ennek a végtelenül magányos, zavart, s ugyanannyira szeretetéhes fiúnak. S még az is eszembe jut, hogy ha aztán, hogy valaki megnézi ezt a filmet, úgy érzi, kicsit nagyobbra tárja a szíve ajtaját mások előtt, akiket korábban tánt nem tudott vagy nem akart kitüntetni odafigyelésével, akkor már megérte elkészíteni ezt a mozit. Azt pedig - és engedtessék meg, hogy naivan ezt higgyem- nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen alkotás ne mozgatna meg lelkeket és ne indítana meg embereket. Remélem és őszintén bízom benne, hogy így lesz, mert - s ezt már a Moulin Rouge előtt is tudtuk, mégha sokunknak akkor is égett igazán az emlékezetébe ez a gondolat -, szeretni és szeretve lenni a legnagyobb dolog a világon.

Plasztik szerelem - Lars and the Real Girl

A tegnap esti moziélmény. Egy nagyon érdekes hangulatú, érdekes történetet elmesélő film, melynek főhőse Lars, a végletekig félénk fiatalember, aki leginkább mindenkitől távol érzi jól magát, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy bár tehetné, hogy a szüleiktől örökölt hatalmas házukban éljen bátyjával, Gus-szal és annak várandós feleségével Karin-nal ( Emily Mortimer), ő inkább az udvar másik végén, a garázsban húzza meg magát és valóságos fájdalmat érez, hacsak egy reggelire is meghívják. Lars-nak egy emberi érintés fizikai fájdalmat okoz, kapcsolatai gyakorlatilag nincsenek, eljár dolgozni, majd haza a garázsba, így nem csoda, hogy noha kolleganője Margo nyíltan flörtöl vele, Lars-nak meg sem fordul a fejében, hogy szüksége lenne egy társra. Vagy mégis?

A környezete mindent megtesz, hogy segítsen neki párt találni és az egyik ilyen, talán legkevésbé sem szándékos próbálkozást végül siker koronázza. Hat héttel később Lars bemutatja a barátnőjét, Bianca-t a családnak..... A döbbenet nem marad el, ugyanis Bianca - bár Lars szerint egy ex-misszionárius, aki kerekesszékben él és alig beszél angolul - nem más, mint egy tökéletesen élethű, "anatómiailag korrekt" guminő. A családnak, a kollegáknak és a városka lakóinak két választása van: vagy tökéletesen lököttnek nézik Lars-t és egy életre a kilátástalanságba és magányba taszítják, vagy vele "játszanak". És mert ez egy "szeretet-film", természetesen az utóbbi történik....

Ennél többet mondani a történetről nem volna ildomos, mert innentől inkább tessék személyesen felfedezni, személyesen megismerkedni Lars-szal, Gus-szal, Karin-nal , Margo-val és a többiekkel.





Minden tekintetben különös film a Plasztik szerelem. Természetesen különös a történet, különösek a minimál zenei betétek, melyek egytől-egyig instrumentálisak, különös a hangulat, hiszen az embernek -nem csak a szereplők nevei miatt - az az érzése, hogy skandináv filmet lát, hiszen sötétben, hóban, télben játszódik a film nagyrésze. És még valamiben kiemelkedően különös a film. Olyat ér el a nézőnél, amit nem tudom, más film, más rendezővel vagy főszereplővel meg tudott - e volna tenni. Eléri nálunk, hogy összeszoruljon a szívünk a guminő lelkéért. Eléri, hogy - amit tán az életben, a valós életben nem tennénk meg - mi is mindent természetesnek tartunk, a városka lakóinak minden Bianca és Lars irányába történő megnyilvánulását, azt, ahogy Biancának munkát adnak, ahogy orvoshoz viszik, ahogy sétálnak vele. És mindezt egyetlen célért. Lars boldogságáért. Csodás, ahogy az amúgy a valós életben tán lehülyézendő srácot itt mindenki szereti, támogatja és bizony ennek meg is lesz az eredménye....

Példátlanul kedves film, egy kiválóan játszó Ryan Gosling-gal és a számomra tökéletes választásnak tűnő Emily Mortimer-rel (muszáj őt kiemelnem, mert már a Match point-ban is nagyon tetszett a naiv, jóravaló, önzetlen karakter, akit játszott és itt szinte ugyanaz a figurája). Rendkívüli történet, rendkívül sok szeretettel megírva és eljátszva.

Jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Szívet kinyitni és már lehet is nézni!