A Single Man

 

Colin Firth A SZÍNÉSZ!

Az idén látott mozik közül az a Király beszédével párban az élen ez a film. 

Must see.

/Bővebben hamarosan?/ 

 

A király beszéde

Bár a mellékszereplők nem kényeztetnek el minket, ez a film a mennyország a brit angol és Colin Firth szerelmeseinek. 

(Bővebben hamarosan?)

Bunbury

Ezúton hivatalosan felmenetem magam a Bunbury-ről való írás alól.:) Értsd: szeretem, imádom, sokadszorra láttam, érzéseim változatlanok. Újabb hír nincs.

Baráti kör

Megint ajánlásra. Egyébként talán az életben nem bukkanok rá erre a filmre, noha anno néztem Colin Firth filmográfiáját az imdb-n és akkor érdekesnek tűnt ez a film, de aztán a feledés homályába merült a törekvés, hogy megszerezzem.

A Baráti kör három lány története, akik egy szürke ír kisvárosból a fővárosba egyetemre kerülve fedezik fel a világot és természetesen a fiúkat, a 20. század derekának katolikus Írországában. Ez így ebben a formában sem sok, nemde? Valóban, sablonosnak tűnhet a leírás, de ezt a sablont azonnal feledteti, ha megnézzük a filmet, ami Minnie Driver egyik első nagy alakítása, aminek talán kis túlzással a hírnevét is köszönheti  és amiben ugyanő olyan mérhetetlen bájjal és kedvességgel játssza el Benny szerepét, hogy egyszerűn öröm nézni a filmet!  Olyan sok kedvesség és ártatlan naivság sugárzik belőle, hogy neki – és Kisfalvy Krisztina remek szinkronjának  - köszönhetően az egész film egy kedves derű-film lett.

Talán mindezt alátámasztja a Benny szájából az oly’ nagyon vágyott első csók után elhangzó mondat: „Ó kedves, azt hiszem, ezzel még sok bajunk lesz.”

Nem tudok jobb szót: egyszerűen bájos és kihagyhatatlan!

 

Genova

Fogjam rövidre! Kézikamerás felvételek és állókamerás felvételek, utószinkron nincs, fényviszonyok, ahogy vannak, kvázi majdnem dogma. De annak gyenge lenne, mozifilmnek meg aztán végképp. A sztori semmilyen, nem tart sehonnan sehová, egy szó, mint száz, ez nagyon nem az én mozim, magvas írás meg aztán végképp nem megy róla. 

Ha ne adj' isten olvasod, Tomio, ne haragudj! 

Easy virtue

Noel Coward színdarabját még némafilm formájában maga Alfred Hitchcock is feldolgozta már–kimondani is hihetetlen- nyolcvan évvel ezelőtt. A mostani BBC-s feldolgozás, csillagos ötöst érdemlő módon bizonyítja, hogy lehet egy, az 1920-as években játszódó darabot huszonegyedik századi kívánalmak szerint filmre vinni, afféle jut is, marad is alapon, hiszen miközben a történet megőrzi hűségét az eredeti műhöz, addig olyan elemekkel gazdagodik, melyek a mai kor nézőjének szimpátiájára bizton számíthatnak.                                                                                             

A rémísztően egyszerű és tagadhatatlanul brit történet középontjában anyuci pici fia áll,aki konzervaítv – lássuk be, fősznob-értékeket valló vidéki mamájához nem átall beállítani újdonsült – és most jön egyből három rosszpont- másodszor házasodó, amerikai, autóversenyző arájával. Mrs.Imádom az egyetlen fiamat, bár szültem leányokat is, de minek kishíján repülősóért kiállt első döbbenetében, csakhogy őt nem olyan fából faragták, aki egykönnyen hagyja, hogy egyszem fiúcskája csak úgy, holmi nagyvilági amcsi nő kezei között végezze, távol a szülői háztól. Így aztán, noha az újdonsült ara mindent megpróbál megtenni a kedves mama kegyeinek elnyeréséért, elkezdődik az alternatív Rózsák Háborúja, melyet az örömapa szinte némán követ, közben – evidens módon- az ifjú arának szurkolva, akiért nem csak azért lelkesedik annyira, mert végre borsot tört amúgysem imádott neje orra alá, hanem azért is, mert, mint az jól tudjuk, vén kecske, ha csak szemmel is, de szívesen nyalogatja a sót....

A helyzetkomikumokra, angol humorra és szójátékokra építő történtben innentől kedzve állandóan kéznél van a kanál víz, hátha valamilyen csoda folytán sikerül végre a célszemélyt belefojtani, s bár sajnálatos haláleset előbb-utóbb történik, nem kanál vízbe fullás lesz a halálok és nem is a civakdó fehérnépek egyike lesz az áldozat.

A ’Megszoksz vagy megszöksz’ helyzetből, mint ahogyan az várható is, végül nem a verbálisan hajat tépkedő hölgyek kerülnek ki vesztesen, de hogy végül boldog –e a vég, s ha igen, kinek, annak kiderítésére már inkább tessék megnézni a Könnyed erkölcsöket. 

A szereplőgárdának pedig kéretik a mozi végén állva tapsolni, mert mindannyian megérdemlik - Jessica Bielnek tán két extra tapsintást is tessék adni -,hölgyeknek pedig még egy kis kedvcsinálóként annyit, hogy noha ennek a filmnek Colin Firth csak félig-meddig főszereplője, azt akkor is sikerül bizonyítania, hogy hiába a Bridget Jones által vélelmezetten Etonban a seggébe feldugott seprűnyél, még így is olyan tangót tud lejteni, ami a csajok – és pasik?-vonatkozó szerveit nem hagyja érintetlenül. /Gyk:: szem nem marad szárazon, miazmás ... :) /

És akkor most a taps!

Bridget Jones naplója

Vannak helyzetek, amikor bizonyos filmeket meg KELL nézni. A mai nap úgy hozta, hogy előszedtem a Bridget első részét, és egyeltalán nem azért, mert január elsején kezdödik a film. Hangulat hozta a nagyon sokadik megnézést. Erről a filmről "van-e még, ki e filmet nem ismeri" okból nem írnék hosszasan, csak álljon itt egy lejegyzet arról, hogy a 2009-es év első filmje a Bridget Jones naplója volt.

Love Actually - Igazából szerelem - megint

Nem tudom, hányadszor láttam már. És már megint és még mindig tudta magát más szemszögből láttatni. Érdekes, hogy ennyi idő után éppen most lett a London - szál a legerősebb benne nekem. És a nosztalgikus vonal is. 

Ahogy néztem, eszembe jutott, mikor 2003-ban, december 21-én Annával először láttuk a moziban. Akkor még nem tetszett annyira, mint azóta, amióta az idő megérlelte bennem. Szóval, akkor, 2003-ban Londonért szerettük. Akkor még fontos volt nekem az  a város.... És nagyon akartam látni. Emlékszem, azt mondtam, úgy akarok oda megérkezni, mint az utasok a film elején. A Heathrow-ra, ilyen örömök közepette. Akkor még nem tudtuk, sem Anna, sem én, alig másfél év múlva teljesül az álmom, úgy, hogy ő vár engem Andrással odakinn, a Heathrow-n.

2003-ban arra vágytunk, hogy végigsétáljunk a Millenium Bridge-n, megkeressük a házat, aminek kékre van festve az alja, eljussunk a Trafalgar Square-re ... Háromnegyed év múlva Anna kiköltözött Londonba, másfél év múlva pedig már ott várt rám Heathrow-n. És átsétáltunk a Millenium Bridge-n, hajóról megnéztük a kékre festett aljú OxO - házat és leges-legelőször, érkezésem másnapjan a Trafalgar Square-t.

Nekem ez is a Love Actually. Egy 2003-as álom és a 2005-ös megvalósulása. Most leginkább ezt láttam benne.

Ma este egyébként műsorára tűzi a Tv2. Magyarul. Hát nem tudom... Bár úgysem fogom kibírni, hogy legalább részben ne nézzem meg, de fura lesz nem angolul. Sebaj, majd tesztelem, mennyire tudom visszafordítani a szöveget, ha már úgyis megy kivülről, angolul. :) 

Mamma Mia!

Véletlen keveredtem el rá a moziba, bár meg akartam nézni, eléggé „patópálosan” kezeltem a dolgot. Aztán egyszercsak ott voltam a vászon előtt, és azt néztem, ahogy Meryl Streep spárgázik, Pierce Brosnan énekel és a lábam az ismerős ABBA dalok ritmusát veri. 

Tökéletes nyáresti mozi a Mamma mia! és minden fanyalgónak ezúton üzenem, ne tessék a benne szereplő színészek itteni alakításait korábbi – tagadhatatlanul sokkal nívósabb – játékaihoz hasonlítani. Sőt, tegyük meg azt a szívességet a Mamma Mia!-nak, hogy nem hasonlítjuk semmihez. No, nem mert nem fogható semmihez, hanem mert nyilván alulmaradna sok más zenés filmmel vagy sok más vígjátékkal szemben. De őszintén, mindig a legjobbat lehet csak szeretni? Nyilván nem. Eme filozófia mentén haladva pedig kijelenthetjük, a Mamma Mia! egy nagyon jó film, ott, abban a közegben, ahova szánták, a nyári esték mozivásznán. 

Persze, garantált volt, hogy nem fog bukni a mozi, márcsak a benne szereplő ún. „nagy nevek” miatt sem, de nem ők voltak a fő garancia, hanem az ABBA örök slágerei. Mert , noha van történet, azért ez a film előbb egy zenés lazaság, mintsem egy komoly történettel megáldott musical. 

Azt hiszem, ebben a 100 perbcen, minden résztvevője, legyen az a kamera előtt vagy mögött, igazából játszott! Ez kétségkívül átsüt a filmből, s egyben jót is tesz neki. Ezúton követem meg Meryl Streep-et, akit én nem túlzottan szeretek –és most finoman fogalmaztam -, mertbár nem nagyot de nagyon jól alakított, a többi színész pedig tette, amit más filmben is tesz, azt hiszem, Pierce Brosnan-nak, Colin Firth-nek vagy Julie Walters-nek ujjgyakorlat és kellemes görög vakáció volt csupán a Mamma Mia!. Minthacsak jópár színész  elment volna egy csodás görög szigetre egy manapság oly’ divatos csapatépítő-tréningre, közben mókáztak volna, énekeltek volna, s nem mellesleg forgott volna a kamera. Ilyen ez a Mamma Mia! Tessék hát helyén kezelni, megnézni, élvezni az ABBA slágereket és kikapcsolódni. 

(P.S: Baromi jó kis vígjátékm no. Nem kell ezt szépíteni! :)

Then she found me

(A filmnek még nincs magyar címe, egyelőre nem mutatták még be hazánkban.)

A szereplőgárdát látva nagyon lelkesen ültem neki ennek a filmnek, mondván amiben egyszerre játszik Helen Hunt, Colin Firth és Bette Midler, az CSAK jó film lehet. Az első meglepetés akkor ért, mikor megláttam, hogy a filmet maga Helen Hunt rendezte, sőt a forgatókönyírásban is tevékenyen szerepet vállalt.

Node sebaj, annál lekesebb lettem. Sokáig azonbvan nem tartott ki a lelkesedésem.

Adva van egy 38 éves tanítónő – bár inkább óvópedagógusnak mondanám- és az ő hites ura, akik egyébiránt nagyon erősen hithű zsidók. Az esküvőjükkel indul a film, s pár perc után már szakítanak is. Épp aznap hal meg April (Helen Hunt) mostohaanyja, aki Aprilt egészen kisorában örökbefogadta.

No, itt éreztem, hogy aligha fogok vígjátékot látni. Ezen a ponton már az is világos volt, hogy Helen Hunt pontosan ugyanolyan a problémázó nőszemélyt alakít, mint a Lesz ez még így se-ben (jelzem, azért Oscart kapott, ezért aligha fog). Szóval, nem lesz vígjáték, na jó, sebaj, ennél rosszabb csak nem történik szegény főhössel, gondoltam. Tévedtem. Ugyanis alighogy két nagyon fontos személy kikerült az életéből, mintha csak valami társasjátékot játszana, a helyükre „frissek” és újak lépnek. April élete gyökeres fordulatot vesz, ha attól nem vett volna, hogy elvesztette a (mostoha) anyját és a férjét. De mikor már éppen fordulna az élete köszönhetően a két új szereplőnek (Firth és Midler), még a kanyarban visszakacsint kicsit a régi élet, egy nemvárt terhesség „személyében”. Hogy ez sok, hogy tömény, hogy elég? Nekem is. De nincs még bőven vége, hiszen épp itt kezdhetne vígjátékba fordulni a történet, hiszen April gyermekének nem az új kedves az apja, s kissé vicces, mikor édeshármasban mennek el az első ultrahangos vizsgálatra a nőgyógyászhoz, akit nem kisebb személyiség alakít, mint
Salman Rushdie. ( Anno a Bridget Jones Naplójában már feltünt, de akkor mint önmaga.) Azóta sem értem, hogy mi motiválta e szerep elvállalására.

Körülbelül most tartunk a bonyodalnak közepén, mégsem tudunk nevetni, ahogy azt illene egy valamire való vígjátékban, de sírni sem, ahogy egy drámában illene. Elveszik a kategóriák közt a film.

April élete „természetesen” újfent fordul, - itt hallottam Colin Firth előszőr torkaszakadtából üvölteni, mindaddig a keserédesen cinikus emberjogi ügyvéd figurát adta a lá Marc Darcy -, majd végül nyugvópontra tér. Itt, a film végén kellene megélni a katarzist, de nem fogjuk. Ahhoz ez a film túl sok, túl rossz. Ha karácsony után szabad ilyet profán hasonlattal élnem, olyan, mintha az ember folyamatosan csak tömné magába a bejglit, pedig nem is éhes, pedig meg sem várja, amíg éhes lesz, csak eszik, eszik eszik.

Pontosan ilyen a Then she found me. Van benne örökbefogadás, megtalálta édesgyermek, terhesség, elvesztett gyerek, ketyegő biológiai óra, adpoptáció újfent, tönkremnet házasság, új szerelem és tönkrement új szerelem, majd megjavuló új szerelem és elfogadott új anya. Nem, nem őrültem meg. Ilyen sok, ilyen neház, ilyen tömény ez a 92 perc. Vagy két órának tűnt. Számomra semmit nem mondott, nem érintett meg, nem tudom hovatenni.

Maximum kipipálom, ezt is láttam. Maximum!

Love Actually

Íme egy újabb korábbi szösszenet, karácsony lévén ennek idemásolásával nem várhattam... (no és persze, a csodás képek sem maradhattak volna ki..:)))








Mit tehet az ember lánya, ha lefele görbül a „szmájli” szájacskája, ha egész nap esik az eső, ha szeptember elején már fűteni kell, ha semmi sem az igazi? Talán a legjobb tipp erre az esetre, hogy be kell bújni a meleg takaró alá és meg kell nézni – immár nagyon sokadszor az egyik kedvenc filmjét, az Igazából szerelmet.

Megpróbálom elmondani, hogy mi az, amitől akármerre görbülő szájú „szmájlival” is ez a film az egyik nagy kedvencem.

Előszöris, mert az alkotói fantasztikus munkát végeztek a színészek kiválasztásánál, nagyon jól megírt karaterekre nagyon jól választottak színészeket. El sem lehet mondani, hány ún. nagy név szerepel a stáblistán, ami különös pikantériát ad a filmnek, tekintve, hogy nincs egy effektív főszereplő, bármikor is pillnatunk bele a filme, mindig az egyik főszereplőt látjuk. Ez úgy lehetséges, hogy a történet több szálon fut, sőt tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, nincs is történet, csupán karakterek vannak, akik a maguk környezetében élik mindennapjaikat, készülnek a londoni karácsonyra, mi pedig ezekbe a pillanatokba kukucskálunk be hosszabb-rövidebb időre.
De mindenegyes kulcslyukon bekukucskálva egy közös pontot találunk, ami nem más, mint a szeretet, a szerelem. ( Csak a pontosság kedvéért, az eredeti címben szereplő love szó nem csak szerelmet, hanem szeretete is jelent, amit nem hagyhatunk figyelmen kívűl miközben ezt a filmet nézzük.)

Fantasztikus munkát végeztek az alkotók azzal is, hogy ezt a témát és mellé a karácsonyt választották, hiszen nincs olyan ember, akit ezek a dolgok így vagy úgy ne érintenének. Így egy kicsit vagy nagyon biztosan mindenki tud majd azonosulni a történettel.

És a zenék kiválasztásánál is nagyon jól dolgoztak, van itt Dido, Santana, vagy a Girls Aloud a híressé lett fenékrázós jelenet alatt és maga a filmzene, Craig Armstrong munkája is remekmű.

A sok szálon futó történet egy keretet is kapott, ami nem más, mint a londoni Heathrow repülőtér, itt kezdődik és itt is ér véget a történet, annak jegyében, hogy bizony egy repülőtér érkezési oldalán mindig boldog embereket lehet látni, akik igazán örülnek egymásnak, akik igazán szeretik egymást, legyenk barátok, rokonok, családtagok, bárkik.

Ebben a filmben mindent nagyon jól eltaláltak a készítői, a szereplőket, a zenét és legfőképpen a témaválasztást, azt, hogy a film arról a bizonyos négybetűs, nemzetközivé lett szóról szól : love.

Mert egy ilyen témát, akár karácsony előtt, akár nyáron, akár egy eső áztatta őszi napon mindenki egy kicsit magáénak tud érezni. Merthát, ahogy Hugh Grant a film kező képkockái alatt mondja, ha az ember keresi, rájön, hogy a szerelem/szeretet mindenütt ott van.

Hát bármerre is görbül a „szmájli” szája, bármilyen is az idő, bármi is történt, lejátszóba ezzel a szívet melengető szeretet/szerelem –mesével és máris szebb lesz a világ!