Fűre lépni szabad

Ha engem elkap valami nyavalya, akkor bizony képtelen vagyok a betegséggel töltött időt filmezésre használni, egyszerűen nem tudja az agyam az új, még nem látott mozikat befogadni. Viszont arra azért az esetek többségében alkalmas, hogy ismétlő-filmezésnek vesse alá magát. Az idei őszi köhögős takonypóc – állapot két nagyon „jó volt látni” filmje a Best Hollywood által nemrég kiadott két Makk Károly film, a Mese a 12 találatról (1956) és a Fűre lépni szabad (1960).

Mindkét filmet számtalanszor láttam már, az őket őrző videokazetták rég elrongyolódtak. És mégis, gondolkodnom kellett, hogy miért is szeretem őket -és az 50-es, valamint a 60-as évek magyar filmjeit-annyira. Aztán szépen lassan megérett bennem a magyarázat. Mert szeretem magát a korszakot. Jó nézni a naivságukért annyira szerethető szereplőket, a férfiakat, akik próbálnak Valakik lenni, hogy aztán a kiválasztott leányhoz méltó fizetéssel és lakással a zsebükben állhassanak oda a „kedves mama” elé megkérni lánykája kezét, és szeretem a nőket, lányokat, akik kartonruhában, aprócska retiküllel a kezükben állnak a házak előtt és várják a legényeket, hogy együtt menjenek el egy filmszínházba, ahol végre „kettesben” lehetnek,megszabadulva a szigorú szülők vagy a kíváncsi házinéni fürkésző tekintete elől, s hogy aztán kéz a kézben sétáljanak el táncolni Vámosi János vagy Németh Lehel slágereire, s hogy végül a kapualjban csókot váltva elbúcsúzzanak egymástól. Mindezt egy „tökéletes” országban, ahol még a tilosban sem szalad át senki az úttesten, vagy ha megteszi, hát önként fizet a Biztos úrnak büntetést, ahol a focisták nemzeti hősök, ahol minden olajozottan működik, épül a szocializmus, gomba módra nőnek ki a földből a „KIK” által épített lakótelepek, és ahol mindenki boldog. Szeretem ezt a naiv, talán csak a filmeken létező, világot. Makk Károly filmjeiben pedig különösen szeretem, ahogy diszkrét iróniával – melyet még a Párt is elviselt – figurázza ki ezt a hibátlannak látszani akaró „rendet”, s ezzel eléri, hogy úgy érezzük, mégsem olyan „csúnya ember” a pártvezér elvtárs, hiszen látja, láttatja, láttatni engedi a „réseket a pajzson”, amik egyébként is kit érdekelnek, amikor ilyen fergetegesen csodálatos világ a szocialista Magyarország.

Elfogultan és feltétel nélkül szeretem ezeket a filmeket, és nagyon jószívvel ajánlom őket mindenkinek. Szívmelengető mesék egy korból, amiben nagyanyáink élték 20-as, 30-as éveiket és aminek a hétköznapjairól vajmi keveset tud az utókor. Tessék hát megnézni ezeket a naív kordokumnetumokat. Ha nem is teljességgel hitelesek, sokkal élvezetesebbek, mint a történelem könyvek.